Századok – 2004

Történeti irodalom - Messerli Alfred: Lesen und Schreiben. 1700 bis 1900 Untersuchung zur Durchsetzung der Literalität in der Schweiz. (Ism.: Tóth István György) IV/988

989 TÖRTÉNETI IRODALOM Svájc azért is izgalmas terepet jelent az alfabetizáció kutatóinak, mert ezen a kis földrajzi térségen belül több anyanyelv és több felekezet is található, márpedig a koraújkori társadalmakban ez a két faktor igen fontos szerepet tölt be az alfabetizáció gyorsabb vagy lassabb fejlődésében. Svájcban is megfigyelhető azonban, hogy a vidéki lakosság az olvasást sokáig sokkal fontosabbnak tartotta, mint az írás elsajátítását. Az evangélikus egyház Svájc több kantonjában már a 17. század végétől egészen a 19. század végéig rendszeresen összeírta, hogy a falvak lakói közül ki tudott olvasni. A lelkészeket természetesen az érdekelte, hogy a híveik a katekizmust és — kisebb mértékben — a Bibliát mennyire tudták forgatni. Ezek a statisztikák ezért azt is feltüntették, hogy ha valaki képes volt ugyan olvasni, de csak akadozva, vagy pedig tudott olvasni, de nem jól értette azt, amit olvasott. A statisztikai vizsgálatokra jó lehetőséget adnak az újoncokról készült felmérések is, amelyekben feltüntették azok olvasnitudását is - erre az információra a modern hadseregnek nagy szüksége volt. Míg 1879-ben még az újoncok több mint egytizede csak nagyon gyatrán vagy éppen sehogy sem olvasott, addig 1900-ban ez az arány már csak 1,9%, míg a rekruták több mint négyötöde jól vagy kitűnően olvasott. Ehhez persze hozzátehetjük, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia vagy Oroszország toborzótisztjei — de a lengyel területein akár a porosz állam hadserege is — a negatív példaként említett korábbi adatokkal is igencsak elégedettek lettek volna. Messerli gondosan megvizsgálja az olvasás anyagi feltételeit is: hol volt elég világos a paraszházakban az olvasáshoz, hogyan terjedt el a mesterséges megvilágítás, mikor használtak olajlámpát, petróleumlámpát, mennyibe került faluhelyen a gyertya? A néma olvasás sokáig gyanús dolognak számított a falusiak szemében, aki tudott olvasni, az is a kezével a sorokat követve, hangosan olvasta a szöveget. Olvasás és imádkozás sokáig egyazon dolgot jelentette a svájci parasztok számára - akárcsak a magyar falvak lakóinak, tehetnénk hozzá, hiszen még Táncsics Mihály is azt írta, gyermekként rengeteget olvasott, de a faluja lakói „azt csak imádkozásnak mondták". 1700 körül a svájciaknak csak egy kisebbsége, hatalmas helyi eltérésekkel mintegy 5-25%-a, tudott írni és olvasni, míg a huszadik század elejére Svájc már joggal tekinthette magát teljesen alfabetizált országnak. Messerli monográfiája nem elégszik meg az írástudás számszerű vizsgálatával, a statisztikák mögött meghúzódó mentalitást is feltárja. A 18. század végétql, de különösen a 19. században, az analfabéták az újságokban, almanachokban már vagy mint szánalomra méltó, vagy pedig egyenesen mint nevetséges alakok tűnnek fel. Ahogy „Az írás és olvasás hasznáról" című könyvecske 1800 körül leírta, Hans nevű fajankó hőse, mivel sajnálta az időt és a fáradságot a betűk megtanulására, igencsak pórul járt: Az adósa, aki az írnitudó hitelezőinek szabályos adóslevelet állított ki, Hansnak csak mindenféle értelmetlen szöveget körmölt fontoskodó arccal egy árkus papírosra - később Hans ezt aztán hiába is mutatta fel, pénz helyett csak gúnykacaj várta. A svájci lelkészek, tanárok, népfelvilágosító tudósok számos kiadványban követelték a vidéken még uralkodó sötétség szétoszlatását, az írni-olvasni tanítás minél szélesebb körű bevezetését. Az ellenkező hangok sem hiányoztak azonban, voltak, akik féltették a társadalmat a túlságosan jól író-olvasó nőktől. Míg sokan örültek, ha a szebbik nem képviselői regényeket, épületes olvasmányokat forgattak, mások úgy gondolták, hogy ha a kisasszonyok csak a könyveket bújják, akkor aligha fognak férjet találni maguknak. A bázeli teológiaprofesszor, Kari Rudolf Hagenbach versben fejtette ki a véleményét, mely szerint a jó feleség nem olvassa vakká a szemeit, nem kezd mindent kritizálni az olvasmányai nyomán, hanem sűrűn forgatja a - szakácskönyveket. A 19. század a tömeges magánlevelezés korszaka Svájcban, se szeri, se száma a kezdő levelezőket segítő leveleskönyveknek, „hasznos titkároknak", amelyeket Messerli élesszeműen elemez, jól bemutatva a svájci társadalom belőlük kibontakozó képét. Hogyan írjunk levelet a különböző társadalmi kategóriákhoz tartozó levélolvasóknak, milyen formulák segítik át a nehézségeken a gyakorlatlan levélírót? Az írástudás tömegessé válása nemcsak a levelezés elterjedését tette lehetővé, hanem egy másik műfaj is virágzott: a 19. század Svájcban a naplóírás nagy kora lett, falun és városon egyaránt. A svájciak mind jobban tudtak írni, és a falusiak gyakorolták is ezt az írástudást. Messerli naplók, népies költemények finom elemzésével mutatja be az ajtók belső falára felvésett, megörökített bölcsességeket, tudni valókat. Mit olvastak a svájciak? Hagyatéki leltárak alapján vizsgálja a szerző az almanachok, kalendáriumok, népkönyvek elterjedését. Az egyházi énekeskönyv vagy a iskolakönyv gyakori ajándék családon belül, ezért viszonylag sokat tudunk róluk. Megjelenik a könyvkölcsönzés, és egyre