Századok – 2003
TANULMÁNYOK - Tringli István: A szent királyok szabadsága. A középkori történelmi tudat és a történelem-hagyományozódás sajátosságai 809
A SZENT KIRÁLYOK SZABADSÁGA 843 fejedelem elődei (nostri scilicet predecessores) voltak. Ez — akárcsak a már idézett atyák és szent atyák kifejezések — a királyi hatalom folytonosságát bizonyították. Márpedig ha a hatalom folytonos, a hatalom képviselője által adott szabadságoknak is folytonosaknak kell lenniük. Emberemlékezet óta, mindig, régóta és mai napig (ab eo tempore, cuius videlicet hominum memoria contrarium non comp гehenderet; semper et ab antiquo; usque in presentiarum) élték e szabadságokat birtokosaik. A régiség és a megszakítatlanság azt mutatta, hogy a szabadság jó. A kiváltságolt személy vagy közösség környezetéhez képest ugyan eltérő jogok szerint élt, ezt azonban környezete elfogadta, mégpedig azért, mert a szabadság másoknak nem okozott kárt. Ezáltal a szabadság a jogokhoz hasonló lett, nem véletlen, hogy a szabadság és a jog határai sokszor teljesen elmosódtak. Ha valami megzavarta a szabadság élvezetét, az nem jogos ellenállás volt, hanem hatalmaskodás, jogtalan megzavarás, zavaros idők, üjítások (violentia, turbatio indebita, tempóra disturbiorum, novitates). A királynak pedig, akinek kötelessége — a 15. századtól esküvel vállalt kötelessége — volt a szabadságok megoltalmazása, ez ellen fel kellett lépnie. Az érdemek felsorolása nem volt állandó tartozéka a szabadság-megerősítő okleveleknek, sőt nagyobbik részükből hiányzik bármiféle érdemre történő hivatkozás. Ha mégis megemlítették a szabadság birtoklójának szolgálatait, akkor az újabb érveket szolgáltatott ahhoz, hogy a boldogult királyok óta meglévő kiváltságát valóban megérdemli. Az eddigi példák mind azt az általánosan vallott nézetet támasztották alá, hogy a szent és boldogult királyok szerepe a szabadságok körül az volt, hogy tekintélyükkel biztosítsák a kiváltságok fennmaradását és bizonyos kiváltságokat különösen tekintélyesekké tettek. Ez kétségtelenül igaz a szent királyok szabadságának harmadik, negyedik és ötödik típusára. A második és különösképpen az első típusú szabadságok azonban nem egyszerűen „régi jó kiváltságok" voltak, hanem ezeknek még tartalma is különbözött a többiekétől. Szent István szabadságának lényegét Szekfű Gyula értette meg a legjobban. О hívta fel a figyelmet arra, hogy ebben az esetben nem általában egy régi, éppenséggel a legrégibb, magyar király kiváltságairól van szó, hanem azéról, aki a királyság alapjait lerakta.151 Ezek a korai szabadságok a keresztény királyság alapintézményeit szabályozták, az egyházak, a nemesek, a hadakozó várjobbágyok és a királyi udvart eltartó udvarnokok jogait állapították meg. A középkori felfogás éles határt húzott az első koronázás előtti és utáni kor közé. Úgy gondolták, hogy eme intézmények jogai nem eredhetnek korábbi intézkedésekből, hiszen ilyeneket csak keresztény uralkodó tehet, az pedig Szent István előtt nem volt. Nem származhattak ezek az intézmények az ősi jog rendszeréből sem, hiszen az a pogány világban gyökerezett, ahol a király és királyság hiányzott. Az első keresztény uralkodónak viszont már meg kellett teremtenie e szabadságokat, hiszen ezek nélkül egy királyság sem működhet. A Szent István szabadságát megalkotó folklorisztikus történelemszemléletben a kiváltságok megőrzése volt a cél, e kiváltságok közé pedig csak azok kerülhettek be, amelyek elengedhetetlenül szükségesek voltak egy keresztény ország működéséhez. 151 Szekfű Gy.: Szent István i. m. 544.
