Századok – 2003
TANULMÁNYOK - Zsoldos Attila: Az özvegy és a szolgabírák 783
AZ ÖZVEGY ÉS A SZOLGABÍRÁK 801 volna, Erzsébet özvegy királyné ellenben, mint láthattuk, igényt formált arra, hogy részese legyen a hatalom gyakorlásának. Az 1267 után már a „hivatalos" felfogás által is a nemesekkel azonosított királyi szerviensek fontos kiváltsága volt ugyanakkor, hogy ellenük nem a megyésispán, hanem csak a király előtt lehet pert kezdeni,13 7 ami az V István halála után előállt helyzetben annak árnyékát vetítette előre, hogy alkalomadtán Erzsébet özvegy királyné lesz az, aki ítéletet mond nemesek ügyeiben. Márpedig a „nőuralom" efféle érvényre jutása minden bizonnyal elfogadhatatlan lett volna mind a bárók, mind a nemesek számára. Igaz ugyan, hogy a „nőuralom"-t elutasításáról valló középkori felfogás részletes és alapos kifejtést csak Thuróczy János krónikájának a Kis Károly király történetét elbeszélő részében nyert,13 8 nincs okunk azonban arra gyanakodni, hogy ez a szemlélet a 15. század terméke lenne. A Thuróczy által megfogalmazott ellenérzések bizonyára már a 13. században is épp oly erősek voltak a „közvélemény"ben, mint az 1480-as években, amire annál is inkább gyanakodhatunk, mert az 1270-es évek elejét alig néhány évtized választotta el a gyászos véget ért Gertrúd királyné korától, azaz a 13. század emberének is megvoltak a kedvezőtlen tapasztalatai a „nőuralmat" illetően. Gertrúd történetének emléke aligha halványulhatott el az idők során, ha IV Béla még 1240-ben, István ifjabb király pedig 1270-ben is adományozott olyan birtokokat, amelyeket a királyné meggyilkolásában bűnösnek talált személyektől koboztak el, s ráadásul ez utóbbit István, immár királyként, 1272-ben átírta és megerősítette.139 A „nőuralom" visszatérésétől való félelem elegendő okot szolgáltathatott a királyi tanácsban ülő báróknak arra, hogy minden rendelkezésükre álló eszközzel megpróbálják szűkíteni a magát régensnek tekintő Erzsébet mozgásterét, történetesen oly módon, hogy az új megyei bíróságok kialakításával csökkentik a nemesek pereibe való közvetlen beavatkozása lehetőségét. Magától értetődik ugyanakkor, hogy egy efféle álláspontot nem lehetett nyilvánosan képviselni, hiszen az a legbiztosabb módja lett volna egy Erzsébettel való azonnali konfliktus kirobbantásának. Márpedig az a körülmény, hogy a vidéki bíráskodás új intézményeinek bevezetése időben egybeesik azzal az időszakkal, amikor is az anyakirályné beleegyezésére hivatkoznak a IV László nevében kiállított oklevelek, nem hagy kétséget afelől, hogy ilyen konfliktusra semmi esetre sem került sor. Ennek magyarázata az lehet, hogy a báróknak sikerült találniuk egy olyan — az előzővel ellentétben a „politikai nyilvánosság" előtt is vállalható — indoklást, mely Erzsébet számára is elfogadhatóvá tette a változásokat. Ebből a szempontból lehet jelentősége az új bíráskodási formák bevezetésében szerephez jutó bárók személyének. Csák nembéli Máté szlavón bán, amint az köztudomású, V István tántoríthatatlan híve volt, egyike azoknak, az Istvánt már ifjabb király korában is szolgáló előkelőknek, akiknek hűsége az 1264/1265. évi belháború leg-137 1264: CD rV/3. 187. - Idézi Gerics J.: Korai rendiség i. ra. 266., vö. még uo. 275. 138 Johannes de Thurocz: Chronica Hungarorum I. Textus. Ediderunt Elisabeth Galántai et Julius Kristó. Bp. 1985. (Bibliotheca Scriptorum Medii Recentisque Aevorum. Series Nova, Tomus VII.) 192., 198. - Értelmezéséhez 1. Mályusz Elemér: A Thuróczy-krónika és forrásai. Bp. 1967. (Tudománytörténeti tanulmányok 5.) 161., 166-169. 139 1240: HO VIII. 35-37.; 1270: ÁÚO VIII. 259-262.; 1272: uo. 391-392.
