Századok – 2003

FIGYELŐ - Donáth Péter: Hagyomány és korszerűség 749

754 FIGYELŐ a kommunista ember nevelését és a kommunizmus társadalmi utópiájának erőszakos megvalósítását. Ezekben az években ugyanakkor — ha nem is az igények és a szükségletek függvényében — kiépült a nevelési és oktatási intézmények differenciálódó hálózata. Tömegesen kerültek óvodába és iskolába a dolgozó rétegek és osztályok gyermekei, megvalósulni látszott az általános tankötelezettség, történelmünkben soha nem tapasztalt mértékűvé vált a közép- és felsőoktatásban való részvétel, kiépült a dolgozók iskolai és iskolán kívüli oktatásának társadalmi igazságtételt szolgáló kompenzációs intézményrendszere. A mennyiségi növekedés impozáns mutatói sem fedhetik és feledtethetik el azonban, hogy ez az út nem az egyetemes, nemzetközi fejlődés fő iránya, s az egyéni és kollektív szabadságjogok nyílt és durva korlátozása kérdésessé és vitathatóvá tették a rendszer kétségtelen eredményeit is" (57.). A pártállami időszakban „a modern tömegoktatás feltételeinek megteremtése az iskoláztatási lehetőségek bővülése jelentős mértékben közelebb vitte Magyarországot a fejlett nyugati országokhoz", miközben „a korábbi sokszínűséget felszámoló ideológiai-politikai egyenirányítás" rendszere lényegében „az 1990-es rendszerváltásig fennmaradt, bár az 1960-as évek végétől, a gazdasági reformkísérletekkel párhuzamosan olyan társadalmi és művelődéspolitikai folyamatok bontakoztak ki, amelyek előkészítették a bekövetkező változásokat" (161.). A kilencvenes években történtek megértése szempontjából a diktatúra „felpuhulásának" jelei sem hagyhatók figyelmen kívül, hiszen például már az 1985-ös oktatási törvény „a szakmai szuverenitás és az intézményi autonómia elvét kiteijesztette az óvodákra is, előremutatóan szabályozta az óvodai nevelésben érdekeltek (szülők és óvodapedagógusok) jogait és kötelességeit, valamint az intézmény helyi-szakmai és társadalmi kapcsolatait. A magán- és egyéb (egyházi, társulati és alapítványi) óvodák iránti erősödő igényeknek az oktatási törvény 1990-es módosítása nyitott teret; az óvodai nevelés korrigált alapprogramja pedig lehetővé tette az óvodai élet rugalmasabb szervezeti és tevékenységi formáinak kialakítását. Óvodáink tehát számos tekintetben felkészülten és nyitottan várták az évtizedfordulón bekövetkezett rendszerváltást; tevékenységük megfelelő keretet kínált az óvodáztatás iránt megnyilvánuló új és differenciálódó igényeknek" (164.). A nyolcvanas évek elemzése nyomán Kelemen Elemér a következő évtizedben új irányt vett Kelet-Közép-Európa felé fordul. Könyve utolsó tanulmányában azt firtatja, hogy közelebb vittek-e bennünket, a visegrádi négyeket az elmúlt évtized oktatásügyi törekvései és eredményei a nagyvilágban zajló folyamatokhoz, s a türelmetlenül sürgetett uniós csatlakozáshoz? (173.) Valamelyest mindenképpen, véli a szerző, hiszen a kilencvenes évek elején régiónkban elfogadott új oktatási törvényekben közös volt: a nyilvánosság és a társadalmi legitimáció (azokat demokratikusan választott döntéshozó szervek alkották és adott volt a társadalmi beleszólás, véleménynyilvánítás lehetősége); az állami iskolamonopólium felszámolása, s — ha különböző arányokban, mértékben is — az iskolafenntartók korábbi pluralizmusának visszaállítása: a helyi közösségek iskolafenntartó szerepének erősítése, valamint az egyházi, az alapítványi és magániskolák létesítésének és fenntartásának törvénybe iktatása; az iskolai autonómia erősítésére irányuló törvényalkotási szándék - mely az azt kísérő komoly