Századok – 2003
TANULMÁNYOK - Erdélyi Gabriella: Gyónás és áldozás a késő középkorban 525
GYÓNÁS ÉS ÁLDOZÁS A KÉSŐ KÖZÉPKORBAN 537 történő fogyasztását javasolta híveinek.6 9 ) Vagyis Krisztus testét nemcsak szellemi tápláléknak, hanem test és lélek számára egyaránt hasznosnak vagy veszélyesnek tartották. Miként csupán a szent ostya látása megmenthetett az aznapi haláltól,70 méltatlan evése — vélték logikusan — azonnali betegséget vagy halált okozhatott. Mindebben pedig az az érdekes, hogy ez a felfogás, még ha ellentétes is a szentlélek eleve a szentségben lakozó kegyelméről szóló ortodox teológiai állásponttal, abból is „logikusan" kikövetkeztethető volt, amit a mise során hallhattak. Hiszen a korinthosziakhoz intézett szent páli figyelmeztetés a várható ítéletről így folytatódott: „Ezért van ti köztetek sok erőtlen és beteg, és alusznak sokan."7 1 De a lelki és fizikai veszély egybemosódása a népszerű példázatok szó szerinti értelmezésén is nyugodhatott. Pelbárt a harag veszedelmeiről beszélve nemcsak a várható ítéletről szól, de arról is, hogy „az ilyen ember ajkán önmaga ellen szóló átokká válik a Miatyánk imádsága". Ugyanis a „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek" elmondásával hazudott.7 2 S ha a hamvazószerdán bűnösen, reggelig tartó dorbézolás után a hamut fejére szóró férfi majdnem megfulladt,73 mit várhatott az, aki rossz lelkiismerettel nyelte le a szent ostyát és a bort. A méltó és méltatlan áldozásról szóló, klarisszák számára fordított traktátus ekképp foglalja össze mondandóját: „Mind eddig zol ez iras az méltatlan comonícalonac keserúsegos mérgéről Immár kedeg ede ala zol az meltan communícalonac edossegos mezerol". Majd később: „Crístosnak tíztolendo vere mícoron ío acarattal vetetíc / leloknec míndon corsagat meg vígazta [...] De ha ez zent oruossagot halalos bínbe hozzaia veíendí íncab halalt halaira hoz maganac".74 így akár a képletes egyházi beszéd konkrét laikus értelmezésén is alapulhatott a lelki és a fizikai, a szakrális és az e világi szoros egybefonódásának, a szakrális működésének materiális felfogása. A hívek számára meghatározó tapasztalat volt a liturgia, ezért papjaiktól elvárták, hogy ennek során az e világ és a túlvilág között hatékonyan közvetítsenek, aminek feltételei közé tartozott az erkölcsi normák betartása is.7 5 Amennyiben papjaik nem feleltek meg ennek, a nagyon is konkrét igényekre, kérésekre várt segítség helyett — mindenekelőtt a szentségekben — közvetlen veszedelmet közvetítettek számukra. Összességében tehát a szakrális és ennek közvetítői iránti viszonyukat sajátos ambivalencia, a segítségre és ártásra egyaránt alkalmasnak tartott démonitól alig megkülönböztethető pragmatikus használat jellemezte.7 6 69 „quamvis minus peccant tales [ti. communionem négligentes] quam si in peccatis manentes communicarent, tamen propterea non excusantur a mortali, si omittunt communicare". Temesvári P.: Pom. Quad. II. Sermo 45, U. Ld. még Nádor-kódex. 1508. Közzéteszi Pusztai István. Budapest, 1944. (Régi Magyar Kódexek 16.) 4-5. 70 Pásztor L.: i. m. 72. 71 I, Cor., 11: 30. 72 Temesvári P: Pom. Quad. II. 22. sermo de periculosissimo vitio ire, U. 73 Temesvári P: Pom. Quad. I. 1. E 74 Nádor-kódex i. m. 6., 15-16. 75 Vö. a 17. századi anglikán példával: Donald A. Spaeth: Common Prayer? Popular observance of the Anglican liturgy in Restoration Wiltshire. In: Parish, Church and People: Local Studies in Lay religion, 1350-1750. Ed. S. J. Wright. London, 1988. 125-151, 131-132. 76 R. Scribner példának erre a felfogásra — R. Trexlerre hivatkozva — az ártó szentekre vonatkozó képzeteket említi. Cosmic Order i. m. 14.
