Századok – 2003

TÖRTÉNETI IRODALOM - Kristó Gyula: Magyar Historiográfia I. Történetírás a középkori Magyarországon (Ism.: Thoroczkay Gábor) 494

498 TÖRTÉNETI IRODALOM A szerző Küküllei munkáját is részletesen bemutatja, hangsúlyozva, hogy a tipikus egyházi középrétegbeli karriert befutó szerző minden bizonnyal a krónikaszerkesztést akarta folytatni, de két részben, több évtizedes kihagyással megalkotott művével a történeti életrajz (vita) műfaját honosította meg historiográfiánkban. Kristó joggal utasítja el azt az egykor többek által vallott nézetet, miszerint a főesperes már a korai humanizmus képviselője lenne. A következőkben a 15. század fejleményeit vizsgálja a szerző. Vitába száll Mályusz Elemér azon véleményével, amely szerint 1380 után a megrendelők és a társadalmi érdeklődés hiánya miatt hanyatlott volna le a hazai historiográfia. Nézete szerint Zsigmond korában is van tudomásunk a történetírás folytatásáról, hiszen Vergerio egy mára már elveszett életrajzot írt a nagy uralkodóról, és a bőséges történeti elbeszélést hordozó oklevélnarrációk is éppen ebben az időszakban sokasodnak meg. Kristó szerint csak a királyokra összpontosító geszta vagy krónika műfaja szűnt meg időlegesen, „ám ennek oka nem a társadalomban, hanem az egyes emberben — annak kvalitásaiban vagy helyzetmegítélésében — keresendő" (100.). Ezek után sorra veszi a késő középkori magyarországi historiográfiai termékeket. Először a területi történetírás hazai képviselőinek minősülő zágrábi és váradi káptalani krónikákkal, majd a Pozsonyi Krónikával, ill. a német nyelvű Szepesszombati Krónikával foglalkozik. Összefoglalja a Kottaner Jánosné emlékiratával, ill. az Udinei János-féle világkrónika magyar folytatásaival kapcsolatos kérdéseket is. A Mátyás-kori történetírás termékei közül itt foglalkozik behatóan a Budai Krónikával, ill. a Mátyás-ellenes Dubnici Krónikával, valamint Callimachus Experiens röpiratával. Röviden ismerteti Galeotto Marzio korrajznak is beillő Mátyás-ábrázolását, majd végül a 16. század eleji fejleményeket számba véve beszámol a nem túl jelentős hazai rendtörténetírás eredményeiről is, kiemelve Gyöngyösi Gergely pálos vonatkozású alkotásának jelentőségét. Összegezve a műfaji sokszínűség megjelenésére hívja fel a figyelmet a késő középkori magyar történetírásban. Munkájának utolsó elemző fejezetében a három nagy 15. századi historiográfiai alkotással, Thuróczy János krónikájával, Pietro Ransano epitoméjával, ill. Antonio Bonfini történeti művével ismertet meg bennünket. Mindegyik szerző életrajzát, művének keletkezéstörténetét, felépítését és hatását is megvizsgálja, e részben jórészt Mályusz Elemér és Kulcsár Péter vonatkozó állásfoglalásainak ismertetésével. Hangsúlyozza Thuróczy munkájának még alapvetően középkorias jellegét, s azt is, hogy e munka elégtelensége, ill. Beatrix királyné és Mátyás egyfajta rivalizálása válthatta ki, hogy közel egy időben két, a kortörténetre is figyelmet fordító, itáliai humanista által írt történeti alkotás is elkészülhetett hazánkban. E két mű közül egyértelműen Bonfini Tizedei a jelentősebbek, bár e — nemzetközi összehasonlításban is előkelő besorolást nyert — reneszánsz történetírói munka alapvetően a kissé lenézett Thuróczy adatait öltöztette antikizáló, humanista köntösbe. Kiemeli Bonfini 1496-ig tartó elbeszélésének forrásértékét a 15. század második felére vonatkozóan. A fejezet végén röviden megemlékezik Taurinus Dózsa-eposzáról, valamint a dalmát történetírás kereteibe tartozó Ludovicus Tubero munkájáról. Az utószóban Kristó Gyula a középkori hazai historiográfia mérlegét vonja meg: hangsúlyozza a mennyiségileg viszonylag csekély termést, s azt a tényt, hogy ez is lényegében négy korszak — Könyves Kálmán időszaka, a 13. század eleje, Nagy Lajos uralkodása, valamint Mátyás uralmának a vége, II. Ulászló uralkodásának eleje — intenzív történetírói tevékenységének köszönhető. Kiemelendőnek tartja a magyarországi történetírás alapvetően uralkodócentrikus jellegét is, s felhívja a figyelmet a kortörténeti ábrázolások, ill. a világtörténeti nézőpont hiányára is. Nemzetközi öszszehasonlításban azonban már nem ad rossz osztályzatot középkori historiográfiánknak, kiemeli a középkor végére megjelenő műfaji sokszínűséget, az állandó megújulási készséget, valamint az európai áramlatokkal a 13. század elején, valamint a 15. század végén megjelenő szinkronitást. A függelékben a fontosabb alkotók adattárát, a felhasznált és az ajánlott irodalom jegyzékét közli. Kristó professzor itt ismertetésre került műve nagy ívű áttekintése a középkori magyarországi történeti irodalomnak. Természetesen az általa intenzíven kutatott témák vonatkozásában (ősgeszta kérdése, krónikafolytatások, a krónikában olvasható legitimista és idoneista szakaszok abszolút és relatív kronológiája, az Anjou-kori történetírás kérdései stb.) saját álláspontját közli, s nem törekszik a szakmai vitapartnerek téziseinek ismertetésére is, de a munka irodalomjegyzékeiből mindenki tájékozódhat a teljes szakirodalmi termésről. A szerző analízisre és szintézisre egyaránt törekedett, így minden témakört arányosan ábrázoló műve kézikönyvként és tankönyvként is egyaránt felhasználható lesz az elkövetkező évtizedekben. Thoroczkay Gábor