Századok – 2003
VITA - Révész László: Válasz Balogh László észrevételeire 477
480 VITA A vizsgált kérdésben tehát sem a történeti források (mert ilyenek nincsenek), sem az analógiák, sem az olykor a forrás rangjára emelt hipotézisek nem igazítanak el bennünket. Nézzük ezek után a régészet forrásanyagát, már csak azért is, mert régészként elsősorban saját tudományágam forrásaiból kell kiindulnom. A kutatók azt már mintegy 100 esztendeje észrevették, hogy a Kárpátmedence északkeleti részének régészeti leletei mind minőségükben, mind menynyiségükben kiemelkednek a korabeli magyar szállásterület egyéb részeinek az anyagából. E jelenség magyarázatát hosszú évtizedekig az aktuális történeti hipotézisekhez igazodva próbálták meglelni. Ez véleményem szerint alapvető módszertani hiba volt, hiszen minden tudományágnak először a saját forrásai alapján kell valamiféle eredményre jutnia, s csak azt követően szembesíteni azt a társtudományok eredményeivel. Az érintett lelőhelyeket tehát kezdetben az Anonymus Gestájában írottak alapján megrajzolt, a honfoglalás menetét ábrázoló térképre vetítették rá, mintegy az események illusztrációjaként. A 20. század közepétől, László Gyula munkássága nyomán a bezdédi, kenézlői, eperjeskei stb. temetőket a néprajzi értelemben vett nagycsalád régészeti lenyomataként értelmezték, majd Györfy György hipotéziséhez kapcsolódva etnikumukat is átértékelték, a kabarok hagyatékának vélvén azokat. Az 1960-70-es évekre azonban mind nyilvánvalóbbá vált az, hogy a régészeti leletek nem hozhatók szinkronba a fenti történeti hipotézissel. Az elméletek és a valóság között tátongó réseket mind képtelenebb ötletekkel próbálták meg áthidalni, míg végül a kabar elméletnek a halálos döfést ezen teória egyik korábbi zászlóvivője, Dienes István adta meg 1978-ban. Elengedhetetlenül szükséges volt tehát, hogy az alapoknál kezdjem az építkezést akkor, amikor kikerülhetetlenné vált számomra az említett régió leleteinek az értelmezése. Első lépésként arra kellett rádöbbennem az 1980-as évek második felében, hogy e „gazdag" temetők semmiképpen nem jelezhetik természetes módon kialakult közösségek (pl. nagycsaládok) hagyatékát. (A kabar-megoldást már korábban elvetették, Dienes után Fodor István mutatta ki részletekbe menően annak tarthatatlanságát.) A tárgyalt könyvemben (is) megfogalmazott feltevések ezen munka során formálódtak ki. A felső-tiszai leletanyag értelmezésére vonatkozó hipotézisemet tehát nem egy-két elszórt jelenségre építettem, hanem régészeti adatok általam logikusnak vélt láncolatára. Elméletemet természetesen távolról sem gondolom sem véglegesnek, sem minden kérdésre választ adó csodaszernek. A Recenzens kérdéseire válaszolva: nem tekinthető tételesen bizonyítottnak, hogy a magyar nagyfejedelem a Napot tekintette szakrális szimbólumának, viszont tény, hogy egy jól körülhatárolható földrajzi egység területén az eddig felszínre került gazdag mellékletű férfi sírok méltóságjelvényén e szimbólum megjelenik, valamint az is, hogy írott forrás említi hatalmi jelvényként a Napkorongot olyan környezetből, ahonnan a magyar kettős fejedelemség intézménye is eredeztethető. Valóban nincs konkrét írott forrásunk arról, hogy Falicsi (Fájsz) bukása összefüggésben volt-e az augsburgi csatavesztéssel, de az elmúlt száz év történeti irodalma túlnyomó részt ezt feltételezi, s e vonulathoz csatlakoztam magam is. A kérdés körüli bizonytalanságra egyébként felhívtam könyvemben a figyelmet (197. o.). Ami a korábbi kíséretet illeti, azt a jelek szerint Taksony potenciális veszélyforrásként felszámolni
