Századok – 2003
KÖZLEMÉNYEK - Szende Katalin: Ezüstöv; rókaprém; vászonlepedő. Viselet- és textilkultúra a későközépkori Sopronban; Pozsonyban és Eperjesen 405
VISELET- ÉS TEXTILKULTÚRA A KÉSŐ-KÖZÉPKORBAN 445 A kedvezményezettek többsége a következő nemzedékhez tartozott, ezen belül a fiúknak és lányoknak csaknem azonos arányban juttattak, bár az anyák gyakrabban adtak lányaiknak. Az unokák generációjában már mindenképpen a lányoké volt az elsőbbség, és az oldalági rokonok közül is az unokahúgokat részesítették előnyben. Az ékszereknek a viselők neme szerinti alaki változatait gyakran figyelmen kívül hagyták az örökösök kijelölésénél (tehát pl. férfiak is örököltek női öveket, és fordítva), ezzel is bizonyítva, hogy az érték fontosabb szempont volt, mint a közvetlen használhatóság. Csak a pecsétgyűrűket hagyták következetesen fiúkra (sőt még esetlegesen megszületendő fiúcsecsemőkre is), mivel a legfőbb hitelesítőeszköz birtoklása egy olyan korban, amikor az aláírás még szinte semmilyen jogi jelentőséggel nem bírt, a család legidősebb férfitagjának kiváltsága volt. Eperjesen az amúgy is ritkán felsorolt ékszereknél az egyházak és vallásos testvérületek mögött (41,2 %) háttérbe szorultak a rokonok (35%), akik között viszont a nők voltak többségben (az egyetlen ékszert öröklő férfirokon Georg Cromer mostohafia, Stephan Grauscher volt, E. 81/4). Sopronban a végrendeletek szerint ékszert öröklő rokonok aránya alig érte el a 25%-ot, ez bizonyára alatta marad a valós öröklési szokásoknak. Az egyházi kedvezményezettek között Sopronban és Pozsonyban a templomok oltárai, főleg egyes mellékoltárainak javadalmai voltak többségben - már ahol megemlítették őket. Gyakran előfordult ugyanis (főleg Pozsonyban), hogy csak az ékszerekből átalakítandó tárgyat (kehely, gyöngyös miseruha) nevezték meg. Itt nyilvánvalóan az a szempont dominált, hogy a világi vagyontárgyat valamilyenjói látható, reprezentatív egyházi vagyontárggyá alakítsák át, amely „magasabb szinten" szolgálja egykori tulajdonosa lelki üdvét és hírnevét. Egyes ékszereket híres zarándokhelyekre hagytak (Sopronból háromszor említették Mariazellt, egyszer Altöttinget; Pozsonyból Rómát és Aachent).12 8 Eperjesen viszont, a másik két várossal ellentétben, a vallásos testvérületeknek hagyott ékszerek voltak többségben (9 tétel, szemben a 4 templomra, kolostorra és ispotályra hagyott darabbal). Külön érdekesség, hogy kivétel nélkül mindegyik tárgyat a Krisztus teste céh örökölte, habár más hagyatékokkal kapcsolatban összesen mintegy másfél tucat helyi és környékbeli vallásos testvérületet neveztek meg az eperjesi végrendelkezők. Ez az adalék megerősíti a kutatásban a Corpus Christi Fraternitas-ok presztízséről kialakult képet.129 A többi örökösök közül barátok vagy távolabbi ismerősök az átlagnál ritkábban szerepeltek; szolgák, szolgálók, gazdaasszonyok csak elvétve fordultak elő; szegények és az ispotály gondozottai pedig még ritkábban. Az ékszerek nem tartoztak a tipikusan jótékonykodásra fordítandó tárgyak közé, a hagyatkozás során — ha olykor átalakítva is — megőrizték anyagukból adódó reprezentatív jellegü-128 Vo. Csukovits Enikő - Majorossy Judit: Pozsonyi peregrinusok. Végrendeleti zarándoklatok a középkori városi gyakorlatban. Sajtó alatt az Analecta Mediaevalia 2. kötetében. 129 Legutóbb: Kubinyi András: Vallásos társulatok a késő-középkori magyarországi városokban. In: Uő: Főpapok, egyházi intlzmények és vallásosság a középkori Magyarországon. Budapest, 1999. 350. Megjegyzem, hogy Pozsonyban, ahol a Krisztus teste céh várospolitikai szerepe igen jelentős volt, csak egyetlen tárgyi hagyaték (egy köpeny, Mert Leinbater feleségének tartozása fejében, 9/7.) illette ezt a testvérületet. Ezzel szemben a tanulmányomban nem tárgyalt készpénzadományokból gyakran részesültek.
