Századok – 2003
KÖZLEMÉNYEK - Szende Katalin: Ezüstöv; rókaprém; vászonlepedő. Viselet- és textilkultúra a későközépkori Sopronban; Pozsonyban és Eperjesen 405
VISELET- ÉS TEXTILKULTÚRA A KÉSŐ-KÖZÉPKORBAN 435 Az azonos nemzedékhez tartozók — férfi végrendelkezők esetében fivérek, nőknél zömmel leánytestvérek — választása tükrözheti azt, hogy ekkoriban már figyelembe vették a divat változását, és a könnyen elavuló darabokat nem hagyták jóval fiatalabb családtagokra. Ezt figyelhetjük meg többek között a női ruhák vendégujjai vagy a Glockenmantel-eк és az új szabást követő, rövid felsőruhafélék esetében is. A ruházat más darabjait, például a bundákat, ahol a „régi" jelző gyakrabban előfordul, hosszabb távú használatra szánták, ezek reprezentációs értéke azonban kisebb volt. A távolabbi ismerősök és barátok, akiknek nagy része szintén valószínűleg a végrendelkező kortársa volt, az átlag fölött kaptak ruhákat.9 8 Az ilyen módon tovább örökített öltözetek egyes esetekben személyes emlékként, kedves baráti figyelmességként értelmezhetők, másszor arra szolgálatak, hogy „kifogják a szelet" az akadékoskodok vitorlájából, akik esetleg megnehezítették volna a végrendelet végrehajtását. Sokszor előkelő, reprezentatív ruhadarabok kerültek a családon kívülre, például a hosszú díszköpenyeket előszeretettel hagyták papokra, akik egyházi funkciójuk vagy a személyes barátság jogán is kiérdemelhették a testáló figyelmét. Az egyházra mint intézményre hagyott darabok aránya azonban alatta maradt az átlagnak. Az ilyen célú hagyatékok, mint fentebb láttuk, részben átalakítandó, részben eladásra szánt darabokból álltak. Eperjesen kiemelkedő a vallásos testvérületek és kézműves céhek szerepe: a 220 ruha-adomány csaknem negyedét (51 darabot) ők kapták. Ezen belül a Krisztus teste céh volt a leggyakoribb (21 említés), de tucatnyi más testvérület is előfordult. A szegényebbek: szolgák, szolgálók, sáfárnők és az ispotály gondozottjai sem maradtak ki a felsorolásokból, sőt az átlag kétszeresének megfelelő arányban részesültek a ruhákból. A több nemzedéken át használt, régiesebb szabásű öltözékek is gyakran náluk kötöttek ki.9 9 Ezek mellett sokszor igen intim ruhadarabok: alsó- és felsőingek kerültek szolgálókhoz vagy elszegényedett rokonokhoz, szűk nadrágok pedig inasokhoz, szolgákhoz. Találunk azonban arra is példát, hogy ha ura túl előkelő darabot szánt szolgájának, inkább eladatta azt a végrendelet végrehajtóival, és az árát kapta meg a kedvezményezett. Az adott öltözet ugyanis nem felelt meg a szolga társadalmi rangjának, ezért nem volt célszerű „természetben" átadni neki. Ezt tette például a pozsonyi Steffan Haberler, aki egy 8 Aft-ot érő nyestprém Schaube árát hagyta szolgájára (511/6). Az ispotály gondozottainak általában darócposztót (lodent) vetettek, és ilyet kapott a soproni Jeronimus Siebenbürger szolgája is (II/l. 103). A lodenből felsőruhát {Rockot, vagy Mantelt) készítettek. Sóvágó Vince a temetésekor a ravatalára borított posztót hagyta a szertartás végeztével egy szegény emberre (II/l. 316). Többször szántak nekik összegeket ingek készíttetésére is. Saját ruháikat a vagyonosok ritkán hagyták névtelen szegényekre, inkább eladás utáni árukat kellett a nincstelenek javára fordítani. A kegyes adományok közé tartoztak a szegény leányok kiházasításáha hagyott fátylak és ingek, gyakran kisebb-nagyobb pénzösz-98 Az „átlag" kifejezés ebben az esetben az adott társadalmi csoport részedését jelenti a szóban forgó tárgycsoportból. Pozsonyban pl. a barátok az összes tárgyak 10%-át kapták. A ruhákból való több mint 16%-os részesedésük tehát felette Volt az átlagnak. 99 Varjú: Középkor 346-47.
