Századok – 2003

FOLYÓIRATSZEMLE - Knatz; Christian: Győzelem a lázadók és reformerek fölött - Az 1921. évi középnémet felkelés mint a porosz rendőrség elszalasztott lehetősége 257

258 FOLYÓIRATSZEMLE cióját. Ugyan a felkelés nem tekinthető mérföldkőnek a weimari köztársaság rendőrségének történetében, mégis bír bizonyos jelentőséggel, hiszen ezen akciók kapcsán lángolt fel először jelentős vita a rendőrség lényegét érintő kérdésekről. Maga a felkelés 1921 március 22-től április 1.-ig tartott, s ez idáig a német kommunista párt történetének egyik epizódjaként kapott helyet a német történetírásban. Csak az utóbbi időben — Johannes Buder és Peter Leßmann a weimari köztársaság rendőrségével foglalkozó munkáiban — helyeződött új megvilágításba a felkelés. A felkelést közvetlenül Otto Vorsingnak, a szász tartomány szociáldemokrata vezetőjének egy rendelete váltotta ki, melyben a sztrájkokra, rendzavarásokra, fosztogatásokra való tekintettel tíz rendőrszázadot vezényeltetett a Haliétól és Merseburgtó 1 nyugatra fekvő ipar- és bányavidékre. Az NKP fellegváraként számon tartott iparvidéken hamarosan — válaszul a rendeletre — március 21.-én kitört az általános sztrájk. A Reichskabinett és a porosz államminisztérium heves vita után felhatalmazta a weimari köztársaság elnökét az ugyancsak szociáldemokrata Friedrich Ebertet a szükségállapot kihirdetésére a szász tartományban. Ennek megfelelően újabb rendőrszázadokat vezényeltek a területre, melyek — összesen 39 — igen hamar szétverték a szervezetlen munkáscsoportokat. Azonban március 29.-én, az addigi „sikerek" ellenére a munkások által megszállt Leuna-Chemie gyárat csak szabályszerű ostrommal tudta bevenni a rendőrség. Április l.-re a felkelő munkások utolsó csoportjait is lefegyverezték: összesen 4000 embert vett őrizetbe a rendőrség. A letartóztatottak felét rögtönítélő bíróságok ítélték börtönbüntetésre illetve nem egy esetben halálra. A halottak száma igen magas volt: 145 munkás és 32 rendőr vesztette életét a felkelésben; a sebesültek száma több százra rúgott. Első pillantásra a rendőrség eljárásában semmi szokatlan, vagy újszerű nem tűnik fel. Csak az események részletesebb elemzésekor válik világossá, hogy mennyiben is jelentett mást az addigi rendőrségi gyakorlathoz képest a középnémet felkeléssel kapcsolatos rendőrségi eljárás. 1921 március 19.-től a rendőrségi akciókat a tartomány elnökének, rendőrségi szakemberekkel, államhivatalnokokkal és a szász ipar vezetőivel tartott tanácskozásai határozták meg. Ennek eredményeképpen adta ki Otto Vorsing a már említett rendeletet a tíz rendőrszázadnak a zavargások helyszínére rendeléséről. A rendőri erők felvonulása két szakaszban zajlott le. Az első szakaszban, az ún. „szénügy" fedőnevű akcióban öt rendőrszázad vonult be Eisleben és Hettstedt településekre, melyek a zavargások, illetve felkelés gócpontjainak számítottak. A második szakaszban, a „tavaszi utazás" fedőnevű akcióban, a maradék öt rendőrszázad biztonsági övezetet képezett Halle és Merseburg felé. A jelentésekből kiderül, hogy a zavargások kezdetekor, az általános sztrájkot követő egy-két napban a helyzet egyáltalán nem követelt meg ilyen nagyfokú rendőri készültséget. Ebből kitűnik, hogy ebben az esetben a rendőrségi eljárás inkább egyfajta kísérlet volt, egy új modell. Ezt támasztja alá az első szakasz jellege és lefolyása is, mely mindenben különbözött az addig ismert és bevett rendőrségi gyakorlattól. A március 19.-ei és 22.-ei zavargások napjaiban tanúsított rendőri viselkedést a kortársak több mint furcsának írták le. A rendőrök rendkívül udvarias, barátságos, nagyon visszafogott fellépését az őket provokáló munkásokkal szemben, még a kommunista funkcionáriusok is álmélkodással fogadták és feljegyezték, hogy a rendőröket lehetetlen volt bármiféle erőszakosabb fellépésre „rábírni". Julius Folté, Magdeburg rendőrségének parancsnoka vezette ezt az akciót, aki azon kevés rendőrségi funkcionárius közé tartozott, akik nem a hadsereg kötelékéből kerültek a rendőrséghez. Az általa vezényelt osztagok előzőleg nemcsak erre a passzív, udvarias viselkedésre kaptak parancsot, hanem egy ún. „civil komisszár" is kísérte őket, akinek feladata a csapatok és a munkások közti közvetítés volt. Az eredmény, mint a kortársak reagálásából kiderült, egyértelműen pozitív volt. Erőszakra csak akkor került sor, mikor egy Max Hoelz nevű rendőrtiszt parancsot adott a munkások elleni támadásra. Míg a „szénügy" akcióban a rendőrök eljárása közel állt ahhoz, amit Severin reformok segítségével az egész testületben elérni óhajtott, addig a második akció részét képező Leuna-gyár ostroma a régi szellemben zajlott le. Kétezer rendőr rohamozta meg a gyárat, ahol a híradásokban említett 12 000 „vörössel" szemben csak néhány munkás- csoport tartózkodott. így ostromra, tüzérségi fegyverek bevetésére nem lett volna szükség. Az események ismeretében egyértelművé válik, hogy a porosz rendőrségen belüli eljárások, azoknak a mikéntje, egy kritérium alapján jellemezhető. Nevezetesen az eddigi szemlélettel szemben: mennyiben militarizálódott a rendőrség a weimari köztársaságban; annak alapján kell elemezni, mennyiben felelt meg ezekben az években a rendőrség fellépése a törvényesség és az arányosság feltételének. A középnémet felkelés esetében a rendőrség eljárása egyértelműen megítélhető a fenti kritérium alapján.