Századok – 2003

FIGYELŐ - Miskolczy Ambrus: "A történeti Erdély" és az ”Állam és nemzet" öröksége. Histográfiai kérdőjelek 219

230 FIGYELŐ erővel érvényesülnek? Szabadság és szükségszerűség feloldhatatlan ellentmondását mindenki maga ítéli meg, a maga mértéke szerint, és a maga mértéke szerint próbál megbirkózni önnön ellentmondásaival. Szekfű Gyula liberalizmus kritikája ezért is tanulságos. Az 1868-i nemzetiségi törvényt példaként mutatta fel, jelezve, hogy a liberalizmus terméke, ugyanakkor a liberalizmust el is marasztalja, mert szerinte a magyar szellemi életnek a liberalizmuson is túl kellett volna lépni, hogy „nézeteit az egész nemzettestben" állami eszközökkel is terjessze. A magyarázat: „a történet antinómiái". Ezek ugyanis „emberileg gyakran legyőzhetetlenek, hiszen ha ez a nemzedék nem annyira liberális, akkor viszont létre sem hozhatta volna ezt a nemzetiségekre annyira előnyös rendezést", — amely, mint tudjuk, sok vonatkozásban ma is példa lehetne... Fónagy Zoltán az Állam és nemzet aktualitását abban látja, hogy „sajnos máig sem vált fölöslegessé emlékeztetni az »egymás mellett élő s egymásra utalt népeket« arra a 800 éves közös történelemre, amelynek során a nemzetiségi béke helyreállításáért is közösen viselik a felelősséget." Mélyen igaz igényt tükröznek ezek a szavak, még akkor is, ha az olvasó a magyar honfoglalás évszámához hozzáadja a 800 esztendőt, amelynek során éppen a nemzetiségi béke érvényesült, és aztán eltűnődhet, hogy ennek során, pontosabban ennek sora után miért is alakult ki az a szembenállás, amelynek következményei máig is érvényesülnek, olyannyira, hogy a közös történelemre visszatekintő magyar és nem magyar narratívák oly sok vonatkozásban kizárják egymást. De vajon Szekfű Gyula életműve segíthet a vitás kérdések tisztázásában? Azt hiszem, nem sokat. Jellemző, ahogy Szekfű Gyula megkerüli annak elemzését, hogy a középkori „nemzetiségi" autonómiák, köztük az „oláh kerületek" miként tűntek el a 15-16. század folyamán. Kötelez viszont a historikus komolysága, tudása, írói képessége, mindez érték, de problémafelvetései fölött eljárt az idő, annak ellenére, hogy ideológiai érzékenysége és elemzőképessége ma is lenyűgöző. Veszélyérzetéből is fakadó vívódásai tanulságosak, de historizálása olykor riasztó, bűnbakkereső szemlélete elvetendő. Ugyanakkor nagyságára vall az is, hogy ha szükségét érezte, ő maga is ezt a káros szenvedélyét háttérbe tudta szorítani. Asztalos Miklós emlékirataiban sok mindent meglátott Szekfű Gyula változásainak belső logikájából: „Szekfű soha sem volt csak historikus, minden műve »idősszerú« is volt és tulajdonképpen publicista, aki a kor időszerű kérdéseire történeti témákon keresztül utalt. [...] Nem véletlen volt, amikor a bécsi udvari levéltár tisztviselője a Száműzött Rákóczi megírásakor rombolólag lépett fel a század eleji negyvennyolcas szemléletű Rákóczi-idealizálás ellen. Az sem volt véletlen, hogy az első világháború alatt a német nyelven megjelent A magyar állam életrajza című könyve a világháborús együttküzdés német orientációjában fogant. Mint már említettem, az 1920-ban megjelent Három nemzedék című műve leszámolt a dualizmus évtizedeivel s tanulságul valósággal megvetette az antiszemitizmus tudományos ágyát. Bethlen Gáborról írt könyve szembefordulás volt a felbukkant transzilván látással. A Magyar Történet 18. századi kötete a magyar katolicizmus glorifikálásával vágás volt kora erősen protestáns telítettségű közélete felé. A Három nemzedék második kiadásában, amikor számba vette azt, ami »azóta történt«, az új