Századok – 2003
TÖRTÉNETI IRODALOM - Egyed Ákos: Erdély 1848. évi utolsó rendi országgyűlése (Ism.: Urbán Aladár) 1457
TÖRTÉNETI IRODALOM 1457 Egyed Alios ERDÉLY 1848. ÉVI UTOLSÓ RENDI ORSZÁGGYŰLÉSE Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2001. 285 o. „Erdély utolsó országgyűlésének a története még nincsen megírva, pedig meggyőződésünk, hogy nélküle nem lehet teljes a forradalom erdélyi históriája sem" - írja az Előszóban a szerző. Egyed Ákos megállapítását saját korábbi munkássága hitelesíti, mivel ő publikálta 1998-1999-ben „Erdély 1848-1949" c. kétkötetes munkáját, s ez a korszerű összegezés irányította figyelmét a kérdés tömör, monografikus igényű feldolgozására. A munka I. fejezete az erdélyi rendiség és a rendi országgyűlések történetét tekinti át, bemutatva a három nemzet és négy bevett vallás társadalmát. Egyben jelzi, hogy az Erdély 1848. évi unióját beárnyékoló román nemzeti mozgalom az 1790-91-es országgyűlés idején az uralkodónak benyújtott, a románok sérelmeit összegező Supplex Libellus Valachorumnak az erdélyi diéta által történt elutasításától datálható. A román nemzeti elit ezt követően kezdte meg küzdelmét azért, hogy elismertesse magát mint Erdély negyedik nemzetét. A II. fejezet azokat a heteket vizsgálja, amikor a bécsi, majd a pesti forradalom hírére Kolozsvárott már igen korán, március 20-án felmerült az erdélyi országgyűlés összehívásának gondolata. Teleki József, Erdély főkormányzója március 23-án, majd 26-án támogatólag jelezte Jósika Samunak, a bécsi erdélyi kancellária vezetőjének, aid azonban a halogatást választotta, mivel ellenezte az uniót. Az erdélyi vezető magyar politikusok ezekben a napokban arra is gondoltak, hogy az erdélyi országgyűlést Pesten kellene megtartani, s annak egyetlen feladata lenne: az unió kimondása. Ez természetesen alkotmányosan kivihetetlen volt. Amikor Pozsonyban elfogadták az uniótörvényt, ennek hírére Teleki gubernátor — látva a magyar megyék március végétől egyre határozottabban és fenyegetően kibontakozó követelését — április 11-én saját hatáskörében május 29-re Kolozsvárra összehívta az erdélyi rendek országgyűlését. Az uralkodó ezt május 5-én jóváhagyta, amit megkönnyített, hogy Jósika kancellár már április 10-én, vagyis a pozsonyi országgyűlés berekesztése előtti napon beadta lemondását. Az országgyűlés összehívásának hírére a különböző törvényhatóságokban egyre határozottabban formát öltöttek azok az elképzelések, amelyek a teendőket fogalmazták meg. A III. fejezet ezt tekinti át, rámutatva, hogy Alsó-Fehér megye március végi és április eleji közgyűléseinek határozata volt az irányadó. Ennek alapján a szerző úgy fogalmaz, hogy az erdélyi magyar rendiség vezetői két kérdésre: az unió kimondására és az úrbér rendezésére szerették volna korlátozni az országgyűlés feladatát. Bécs Jósika Samu lemondása után is ellenezte az uniót, s ez adott bátorítást a szászoknak, akik — bár nem egységesen ellenezték az uniót és a modernizálást — középkori eredetű privilégiumaikat, a szász Univerzitás autonómiáját meg kívánták őrizni. (Az unió megvalósulása esetére nem a magyar kormánytól, hanem közvetlenül a koronától — vagyis az uralkodótól — óhajtottak függeni.) Ami a román álláspontot illeti, a mozgalom vezetőinek március végén Kolozsvárott tartott gyűlése a román nemzet elismerését sürgette: képviseletet az országgyűlésen és az ortodox vallás egyenjogúsítását. A brassói románok március végi állásfoglalása is elfogadta — bizonyos feltételek mellett — az uniót. Az erdélyi románság álláspontját azonban a május 15-17 között Balázsfalván tartott nemzeti gyűlés határozatai fogalmazták meg. Ezek Simion Barnutiu fejtegetése szerint alakultak, aki azt hirdette, hogy az unióról nem lehet tárgyalni, amíg a román nemzetet el nem ismerik. Azt az érvet, hogy az unió meghozza a jobbágyság eltörlését, elvetette. Szerinte a szabadság az unió nélkül is meglesz, de „nemzetiség nélkül nincs szabadság". (49. o.) Az erdélyi rendeknek meglepetést okozott, hogy az országgyűlés számára tanácskozásul előterjesztett hét pontból álló királyi javaslatok (propozíciók) sorában csak a 3. szólt az unióról, míg az első kettő az erdélyi udvari kancellár, illetve a királyi tábla elnökének megválasztását várta. A 4. az úrbéri viszonyok rendezését, az 5. a közteherviselésről való tanácskozást javasolta. A 6. pout nyomatékkal ajánlotta, hogy az „Erdélynek nagy részét lakó oláhok állapota mind polgári, mind vallási jogok tekintetében, hasonló törvény által biztosítassék." (56. o.) Végül a 7. pont — mintegy a király jóindulatú gondoskodását hangsúlyozva — a sajtószabadságról szóló határozatot indítványozta. A munka IV. fejezete ezeknek a királyi propozícióknak a fogadtatását tekinti át. Mindenekelőtt rámutat, miszerint a magyarokat aggasztotta, hogy az udvar az országgyűlés királyi biztosául nem egy főherceget küldött, hanem Puchner altábornagyot, az erdélyi Generálkommandó vezénylő tábornokát nevezte ki. Az pedig a korábbi elképzelések megcsúfolásának tűnt, hogy az unió kérdése csak a királyi javaslatok harmadik helyén szerepelt, miközben az első két javaslat az unió megszületése esetén értelmét kell, hogy veszítse. (Növelte az aggodalmat, hogy a királyi leiratban még
