Századok – 2003
TANULMÁNYOK - Vonyó Tamás: A megkésett fejlődés porosz útja. A császári Németország gazdasági fejlődésének sajátos forrásai 1275
A MEGKÉSETT FEJLŐDÉS POROSZ ÚTJA 1299 köszönhető. Ilyen értelemben viszont a vizsgált gazdaságpolitikai gyakorlat sokkal inkább követte a közép-európai kameralizmus évszázados hagyományit. Az 1879-es gazdaságpolitikai fordulat túlhangsúlyozása azt is feltételezi, hogy a protekcionizmusra való áttérést megelőzően az állami szerepvállalás a hagyományos liberális gondolkodásnak megfelelően kisebb jelentőségű volt. A liberalizmus angolszász formája azonban sohasem valósult meg németföldön, mert nem is valósulhatott meg. A porosz állam intervenciója mind a nemzeti piac kialakulásának felgyorsításában, mind a vasútépítés előmozdításában nélkülözhetetlennek bizonyult, a német gazdaság jellegét a mai napig erősítő kiváló oktatási rendszer kiépítéséről és működtetéséről nem is szólva. Másrészt az 1870-es évek közepén lezajlott konjunkturális változások hagyományos megítélése (a Nagy Válság) is súlyos túlzásokra épít. Bár a Gründerzeit túlfűtött expanzióját egy kétségtelenül gyors viszszaesés követte, az 1879 és 1895 közötti időszakban Európa minden jelentősebb országában reálnövekedést regisztráltak. A nominális növekedési adatok mind a kortársakat, mind az utókort megtévesztő volta a mérsékelt, de folyamatos defláció következménye volt, amely valóban a szabadpiaci értékesítési lehetőségek korlátozottságára utalt, de a piaci árak mérséklődésében a technikai fejlődés következményeként a termelési költségek drasztikus csökkenése is szerepet játszott. Fontos továbbá, hogy a monopol jellegű piaci struktúrákat megteremtő koncentrációs folyamat nem elsősorban a hosszú deflációs időszak és végképp nem a protekcionista kereskedelempolitika szülöttje volt, az üzemméretek növekedése és a pénzintézetek kiemelt szerepe sokkal inkább a modern iparágak sajátos költségstruktúrájának valamint a nehézipari beruházások hatalmas tőkeigényének szerves következménye volt. Éppenséggel a kartellek és szindikátusok állami beavatkozástól független létrejötte és az iparbárók politikai önszerveződése kényszerítette ki a kezdeti vámvédelmi intézkedések kiteljesedését, illetve szigorítását, és akadályozta meg Caprivi liberális törekvéseit. Úgy is fogalmazhatunk tehát, hogy nem a kancellária által alkalmazott gazdaságpolitika indukálta a robbanásszerű ipari növekedést, sokkal inkább a német ipar sajátos fejlődése és strukturális felépítése, valamint a nehézipar és a nagybirtok pillanatnyi érdekközössége tette lehetővé a társadalmi berendezkedés bebetonozását. E következtetés természetesen nem is olyan meglepő, hiszen Németországban — igen sajátos módon — az ipari fejlődés kezdete időben megelőzte a nemzetállam kialakulását. A fenti érvelés logikáját támasztják alá azok a jelek, melyek már az 1910-es évek elején az állami gazdaságpolitika valamint a társadalmi és gazdasági érdekek közötti ellentétek erősödését mutatták. A nyolcvanas évek végén megjelent makrogazdasági elemzések rámutattak arra, hogy a kormányzati kiadások nemigen járultak hozzá a nemzeti termék növeléséhez, miközben az egyre duzzadó államadósság finanszírozása kiszorító hatást eredményezett a német hitelpiacokon.112 Bár a nagyipar hagyományosan a protekcionizmus elkötelezett támogatója volt, egyre jelentősebb szerephez jutottak azok a modern ágazatok, melyek nagymértékben függtek a külföldi értékesítési lehetőségektől, és versenyhelyzetük fenntartása behozhatatlannak tűnő komparatív előnyeik miatt nem igényelte a nemzetközi feszültségeket szító védővámokat. Hasonló érdekek fűzték az ezen ipará-112 Sommariua - Tullio 1987, 77.
