Századok – 2003
TANULMÁNYOK - Vonyó Tamás: A megkésett fejlődés porosz útja. A császári Németország gazdasági fejlődésének sajátos forrásai 1275
1280 VONYÓ TAMÁS A vasúti és nehézipari beruházások csak a termelési eszközök és a tőke jelentős koncentrációja mellett voltak megvalósíthatók. Az egyre gyorsuló ipari fejlődés nagy volumenben igényelt hosszú távra leköthető pénzforrásokat. A közép-európai iparosítás számára azonban alapvető akadályt jelentett a súlyos tőkehiány. A nyugati merkantilista nemzetállamokban sajátos, a nemesfémek felhalmozására irányuló gazdaságpolitikai vonalon, a gyarmati erőforrások maximális kiaknázásával évszázadok alatt valósult meg az iparosítás alapját képező tőkefelhalmozás. Volker Biek helyesen állapította meg, hogy a politikailag széttagolt, a gyarmatosítás folyamatából kizárt Németországban a hagyományosan középosztály-jellegű városi polgárság erre nem volt képes.25 Németországnak a belső felhalmozás alacsony szintjén kellett megteremteni a megkésett iparosítás tőkeigényesebb beruházásainak pénzügyi feltételeit. Ebben az összefüggésben olyan banktípusra volt szükség, amely nemcsak a gazdaságban rejlő tőkeforrások akkumulációját valósította meg, de a felhalmozott tőke kihitelezésével hosszú lejáratú ipari befektetésekre is vállalkozott.2 6 Az 1850-es évektől sorra alakultak meg azok a részvénytársasági formában működő, úgynevezett univerzális bankok, melyek szisztematikusan az ipari beruházások finanszírozására koncentrálták tevékenységüket. A nehézipari beruházások magas tőkeigénye és a beruházott tőke lassú megtérülése miatt a befektetések kockázata igen magas volt. Ennek mérséklése érdekében a pénzintézetek kiteijedt szolgáltatásokkal álltak ipari adósaik elé, hogy biztosítsák a stabil hozamokat.2 7 A pénzintézetek és az iparvállalatok közötti igen szoros kapcsolat tehát — melynek jelentőségére egy későbbi fejezetben visszatérünk — már az iparosítás korai szakaszában meghatározóvá vált. A vasút szerepe az 1860-as évektől kezdve még erőteljesebbé vált, mivel a soha nem látott konjunktúra legfőbb hordozója lett. A vasútépítés tette kifizetődővé a Ruhr-vidék kőszénkészletének kiaknázását, teremtett piacot a születő német vas- és acélipar számára, és ezzel megalapozta a császári Németország gazdaságában oly domináns nehézipar fejlődését. John M. Keynes helyesen állapította meg: Németországot nem vérrel és vassal, hanem szénnel és vassal egyesítették",28 Az egyesítést követően évtizedenként mintegy 10.000 km új vasútvonal épült, melyek jó része — az 1879-ben megindult államosításoknak köszönhetően — már a császári kormányzat ellenőrzése alatt állt. A vasút állami vállalatként is dinamikusan fejlődött, a szállított áruk mennyisége 1860 és 1910 között 3 millió tonnakilométerről 63 millió tonnakilométerre emelkedett, miközben az áruszállítás költségei 80%-kal csökkentek. Ez az ágazat szívta fel a bruttó beruházások 15-20%-át, és jelentős állami forrásokat pumpált a gazdaságba, javítva annak infrastrukturális helyzetét.2 9 Nem véletlenül keltette fel Keynes érdeklődését a nehézipar kezdeti fejlődése, hiszen a porosz-német állam szerepvállalása látszólag a nagy angol közgazdász fél évszázaddal később kimunkált elveit követte. 25 Uo. 235. 26 Berend - Ránki 1987, 287-288. 27 Biek 1999, 234-235. 28 Keynes, J. M.: The Economic Consequences of the Peace. Lond"-., 1Г19. 29 Berend - Ránki 1987, 258-259.
