Századok – 2003
KÖZLEMÉNYEK - Makkai Béla: Önvédelem vagy expanzió? Magyar "nemzetgondozási" program a délszláv régióban a 20. század elején 101
„NEMZETGONDOZÁSI" PROGRAM A 20. SZÁZAD ELEJÉN 119 gyarság demográfiai, anyagi és kulturális erejének látványos növekedéséből, és nem utolsó sorban a Monarchia hatalmának túlértékeléséből táplálkozó küldetéstudatnak csupán pillanatnyi katonai sikerek nyitottak kétes távlatot,8 2 abban a világháborúban, amely végül nem csak a dunai monarchiát, de benne a magyarok és horvátok nyolcszáz éves közös államát is eltemette.) A hazai kivándorlás-szakirodalom egybehangzó megállapítása szerint a társadalmi méretű migrációs folyamatot, benne a Dráván/Száván túli kivándorlást szinte kizárólag szociális tényezők motiválták. Ugyanakkor — mint a hamvukban holt telepítési elképzelések is mutatják —, a szociálpolitikai problémák nemzeti politikával való megoldásának kísérlete esetünkben sem vezethetett eredményre. A kolonialista Cecil Rhodes szájából inkább érvényes lehetett a tétel: „A birodalom - gyomorkérdés." A gyarmatszerző adottságait tekintve csaknem teljes mozdulatlanságra kárhoztatott dualizmus kori magyar állam (pontosabban a Monarchia) számára viszont követhetetlen volt e meglehetősen cinikus útmutatás. A feudális ólomnehezékeitől megszabadulni képtelen Magyarországon nem volt komoly kilátás gyökeres társadalmi megújulásra. A honatyák többsége még a Lajtán túl üggyel-bajjal bevezetett általános férfi választójog kérdésében is a kategorikus elutasítás álláspontjára helyezkedett, (gyakorlati szempontból legfeljebb az ellenzék leszerelésére alkalmas taktikai eszközként számoltak vele). A magyar politikai elit eltávolodása eredeti liberális alapelveitől a XIX. századi nagy társadalmi kihívásokra adott inadekvát válasznak tekinthető. A reformoktól való merev elzárkózás ugyanakkor nagyon is érthető. A hatalom letéteményesei számára a nacionalizmus és szocializmus történelemformáló erői mindenek előtt a „Magyar Birodalom" területi épségét és társadalmi rendjét fenyegető tömegmozgalmakat jelentettek, így hát „eleve" korlátozott célú és hatékonyságú „nemzetmentő" akciókkal igyekeztek megkísérelni a csaknem lehetetlent: elérni a szociális elégedetlenség enyhítésére is alkalmas kivándorlás bátorításával az etnikai törzsterületen kívüli szórványmagyarság nemzeti célok mentén történő megszervezését és mozgósítását. A külföldi nemzetgondozási programokat koordináló kormányzat egyfelől az így ellenőrzése alá vont demográfiai „eszközökkel" is a konglomerátumszerű állam etnikai stabilitását próbálta növelni; egyúttal a szerte Európában társadalmi válságot előidéző szociális kérdést igyekezett külső helyszínekre szorítva „kezelni". A kísérlet elsődleges céljai szerint nyilvánvalóan hajótörést szenvedett. Az akciók jóvoltából létrejött egyházi-kulturális intézményrendszernek a hatalomváltást követő gyors és látványos megsemmisülése ellenére mégsem állítható, hogy a nemzetgondozási program erőfeszítései hiába valóak lettek volna. Legfeljebb is nem gyümölcsöztek e túlzott várakozásoknak megfelelően. „Az idegenben élő magyarság nemzeti gondozása" program a leginkább időt álló eredményeket talán nemzetpolitikai szempontból hozta. Klebelsberg még Széli Kálmán miniszterelnöksége alatt koncepciózus távlati stratégiát vázolt fel, 82 Szerbia katonai veresége után felmelegítették a katonai vezérkar (jelesül Conrad von Hötzendorf) által szorgalmazott tervet, mi szerint „a Balkán Piemontját" részben, vagy egészben „önvédelemből" a Monarchiához kellene csatolni. Magyar részről többen is elérkezettnek látták az időt a középkori Magyar Királyság fennhatósága alatt lévő K(r)ucsói és Macsói Bánságok területének elcsatolására.