Századok – 2003
KÖZLEMÉNYEK - Kövér György: Középrend vagy középosztály(ok)? Társadalomteremtő fogalomalkotás Magyarországon a reformkortól az első világháborúig 1119
KÖZÉPREND VAGY KÖZÉPOSZTÁLYOK 1165 zethető le: „azok a magyar nemesek, akik elfogadják a gentry nevet — mintegy maguk beismerik, hogy ők nem valódi nemesek, — vagy csak olyan selejtesek... "16 0 * * * Az I. Világháború előtti viták újabb és újabb nagy hullámai akörül forogtak: legyen-e magyar középosztály, ha nincsen, avagy másképpen fogalmazva miért nincs magyar középosztály, pedig lennie kellene. A „gentry" szó temetésével a fogalom története természetesen nem ért véget, a 20. század további részében azonban legfeljebb a „dzsentri" alak további devalválódása révén futotta be a maga kétes értékű karrierjét. Mint ahogy a „történelmi középosztály" terminus kiválasztódása sem hatástalanította az egységes középosztály-vízió körüli viták társadalomformáló jelentőségét. Annyit megállapíthatunk, hogy a középosztály 19. századi (részben a „gentry" nevezet alatt tervezett) integrálási kísérlete nálunk nem járt sikerrel. Ezért természetesen botorság lenne magát a szót felelőssé tenni, de hordozóját sincs sok értelme a vádlottak padjára ültetni. Hiszen végső soron nem pusztán a gentry által vezetett nagy középosztály-koncepció vallott kudarcot Magyarországon, hanem egyáltalán a középosztály egységes osztállyá szervezése. Szűkebb és tágabb, funkcionális és viselkedésszociológiai középrétegek szép számmal formálódtak a társadalmi mozgások középső zónájában, súlyuk és egymáshoz fűződő viszonyaik is lényegi változásokon mentek keresztül, azonban sem öntudatos és politikailag cselekvő egységes osztályba, sem lazán körülhatárolt, képlékenyebb viselkedésszociológiai rendi norma alá szervezésük végső soron nem valósult meg. A történeti-jogi rendi keretek közötti restaurálás igénye pedig — minden erre vonatkozó híresztelése dacára — komolyan ebben a korszakban már nem vetődött fel. Minderről a bemutatott nyelvi kísérletek történeti kollázsa ékesen árulkodik. A közbeszéd konstruktőrei (publicisták, politikusok, tudósok, literátorok stb.) alkalmazhattak különböző bűvszavakat, írhattak „derékról", „kristályosodásról" és „amalgámról", „vegyületről", „egybeolvadásról", „összeforrásról" és „összesimulásról", „vérfrissítésről", „vérátömlesztésről" vagy „kígyó-testről", „zománcról" és „patináról", Jelszavakról" és „vágyakozásokról", „öntudatról", „gerincről" és „erkölcsi kötelékekről" avagy épp „a vér, a tradíció" közösségéről, - a fogalomalkotás társadalomteremtő nyelvi ereje valahogy mindig korlátozott maradt. A fenti felsorolásban lett légyen szó szerves, vagy vegyi, fizikai hasonlatról, metaforáról, vagy akár pszichikai fogalomról a hangalakok erőteljes képisége sem bizonyult elégségesnek egyetlen társadalmi entitás körülrajzolásához és megragadásához. Vagy nem volt meg fölötte az „egységes tekintély" védőernyője (ahogy Concha mondta), s enélkül a teremtésnek eleve nem is lehetett realitása, vagy a kiválás tendenciái kezdettől erősebbek voltak a vegyülésénél (gondoljunk a Vajda által emlegetett ,,olaj-ecet"-effektusra). A funkcionális csoportok képződésének erővonalai és a leszármazási csoporttudatok védvonalai keresztül kasul és kibogozhatatlanul szövődtek egymásba. 160 A Cél, 1912. 10. (okt. 20.) 553-554. A vonatkozó Szemle-rész szerzője — jobb szó híján — a valahogy „dzsentrisen" hangzó nevű Sómezey Jenő.
