Századok – 2003
200 ÉVE SZÜLETETT DEÁK FERENC - Gerő András: Deák és a kiegyezés 1103
DEÁK ÉS A KIEGYEZÉS 1117 A kiegyezés politikai artikulációja csak elvont elvszerűséget és sok pragmatizmust tudott maga mellé állítani, emocionális azonosulást nem. Ebben jelentős szerepe volt annak, hogy 1848 esztétizálását nem tudta megtörni s az így szakralizálódó nemzeti mitológia ellenében megrekedt a gyakorlatiasság szintjén. Talán helyesebb általánosan fogalmazni, és azt mondani: a reformkorban sikerült a nemzeti és a liberális értéktételezést egybefogni, de 1867 után nem sikerült a magyar nacionalizmust újrafogalmazni. Az egyik — opponáló — oldalra került a nemzeti artikuláció, a másik — a kormányzati — oldalra került az általában konzervatív kontextusú liberalizmus. A fiktív világból kiinduló és kellő politikai erőháttér nélküli nacionalizmus a maga tematizálását sikerrel erőltette rá a közpolitikára, miközben tartalmi igényének, a teljes szuverenitásnak a realizálására képtelennek bizonyult. Az úgynevezett ,,67-es" gondolkodás így nem tudta megszerezni az érzelmi identifikációt, ami liberalizmusának erejét is csökkentette. A nemzeti és liberális értékek találkozása egyre esetlegesebbé vált. Mindazonáltal a rendszer komoly erőtartalékokkal rendelkezett. A fő politikai energia-tartalékot egyfelől az ország tényleges civilizatorikus fejlődése, az alkotmányos konszolidáltság és a liberalizmus kifutási esélyei adták. Mindezek együttese az 1890-es évek közepéig-végéig megfelelő hajtóerőként működött: az állam és az egyház szétválasztása, a nők továbbtanulási lehetőségének biztosítása, a választójog kis korrekciója egyfelől, a Millennium civilizatorikus reprezentativitása másfelől jól mutatta, hogy a liberalizmus és a fejlődésértékek összehangolódása meddig képes eljutni. A liberalizmus és így a 67-es rendszer kifulladása nem 67-tel következik be, hanem a századvéggel-századelővel. Az addigra felgyűlő problémákat csak egy újrafogalmazott és kellő hatalmi háttérrel rendelkező magyar nacionalizmus lett volna képes úgy-ahogy kezelni - gondolok itt főként a társadalmi és nemzetiségi kérdésekre. Ez az újrafogalmazás azonban elmaradt, vagy politikailag periférikusán jött csak létre. Azok, akik mindezeket a feladatokat nem tudták félig sem megoldani — s többek között éppen ebben állt az újrafogalmazás csődje — vagy belemerevedtek az állagőrzésbe vagy saját válaszképtelenségüket, politikai impotenciájukat a kiegyezésre terhelték rá. A kiegyezés az „ördögösítés" tárgya lett, az eredendő bűn forrásaként rögzült. Sokat tett ezért az igaztalan ellenségképzés politikai technikáját páratlan professzionalizmussal alkalmazó Kossuth is, akinek tekintélyére előszeretettel hivatkoztak itthoni, nagyrészt sekélyes követői. A követők ugyanis átvették a '67, mint az eredendő bún tételét, de a Kossuth által vallott liberális demokratizmust már jelentős részben mellőzték. A történetírás sajnálatos módon sok esetben hagyta, hogy tárgyának politikai logikája eluralja az értelmezés logikáját.3 1 Pedig a századfordulóra felgyűlő 31 A kiegyezés-ellenesség sokirányú szellemi hátterét egyaránt adhatta egy, a liberalizmussal szembeni alapállás, s a kurucos világkép reinkarnációja (Thaly Kálmán - Révai József - Mód Aladár - Andics Erzsébet - Nemes Dezső). A kurucos-kommunista kritikai vonulat mellé felzárkózott az a történetírás is, ami az emigráns Kossuth látószöge, s nem a korszak egésze alapján alkotott interpretációs keretet. (Szabad György) A történetírás ezen vonalaival vitatkozva-összecsengve a magyar szellemi élet egyes reprezentánsai is hajlottak a kiegyezés különféle alapon történő „ősbűnként" való értelmezésére. (Például Németh László vagy éppen Bíbó István. Bíbó ezirányú nézeteit kritikailag elemzem a Beszélő 2001/10. számában megjelent írásomban, 94-105.)
