Századok – 2002

Történeti irodalom - Ottomans Hungarians and Habsburgs in Central Europe (Ism.: Ivanics Mária) IV/963

964 TÖRTÉNETI IRODALOM magyar és horvát nemesi felkelés csapataival együtt körülbelül hasonló létszámú hadsereg volt kiállítható a helyi erőkből. Az oszmánok szükség esetén a Balkánról még mintegy 20.000 fővel erősíthették meg magyarországi csapataikat, míg a Habsburgok elsősorban az uralmuk alá tartozó nyugat-európai területekről toborozhattak zsoldosokat. A szembenálló felek erőviszonyai a mobilizálható katonaság létszámát tekintve tehát jórészt kiegyensúlyozottak voltak. A 16. századi sikeres oszmán hadviselés gazdaságilag, pénzügyileg és technikailag megalapozott bázisra támaszkodhatott, amelyet csak a 16. század végére egyenlítettek ki a Habsburgok a hadügyi forradalom eredményeként bevezetett újításokkal. A szerzők kiemelték, hogy a török 150 éves magyarországi jelenléte nemcsak katonai kihívást jelentett, hanem ösztönzőleg hatott a Habsburg központosítás intézményrendszerének kiépülésére, és nem utolsó sorban hivatkozási alapot nyújtott a birodalom rekatolizációjára. A könyvet alkotó tanulmányokat a szerkesztők két nagy tematikus egységbe csoportosították: az első rész a magyar határvárakkal kapcsolatos katonai, közigazgatási, financiális problémákat tárgyalja, elsősorban európai források alapján, míg a második rész főleg oszmán forrásokból rekonstruálja a szembenálló török végvári rendszer működését. Pálffy Géza The Origins and Development of the Border Defendence System Against the Ottoman Empire in Hungary (Up to the Early Eighteenth Century) új kutatásokon alapuló, nagylélegzetű tanulmányában a magyar és a Habsburg határszervezet 14-18. század közötti fejlődését vizsgálta (3-69. p.). A Magyar Királyságnak az Adriától a Déli-Kárpátokig kiépített végvári rendszere nyugatról keletre haladva a horvát-szlavón bán, Magyarország alsó részeinek főkapitánya és az erdélyi vajda igazgatása alatt a 14. századtól a 16. század elejéig eredményesen felfogta a török betöréseket. A Mohács utáni katonai eredménytelenség és jelentős területi veszteségek a Habsburgokat arra kényszerítették, hogy az örökös tartományok védelmében újjászervezzék a magyarországi végvári rendszert. Az Udvari Haditanács létrejötte és az általa véghezvitt várrekonstrukciók nyomán a század végére kiépültek a végvárakra támaszkodó új védelmi vonalak, s részletes tervek készültek a várak átépítéséről, modernizálásáról. A tizenöt éves háború alatti török hódítások következtében (Eger, Kanizsa) a végvári rendszert az új helyzethez kellett igazítani. Amíg a török kiűzéséig a végvárak fenntartásában és igazgatásában — noha nem egyenlő mértékkel — részt vettek a magyar hozzájárulás mellett a Lajtán túli rendek és tartományok, addig a török kiűzése után magyar területen délszláv katonaelemekből felállított déli határvédelem az ún. Határőrvidék közvetlenül a birodalmi központi kormányszervek igazgatása alá került. A közép-európai topográfiában járatlan kutató számára nagy segítséget fog jelenteni a végvári rendszerről készült három térkép, amely nem csupán a várak elhelyezkedéséről, hanem a korabeli többnyelvűséget hűen tükröző földrajzi névanyagról is tájékoztat. Kubinyi András a Nándorfehérvár török elfoglalásától Mohácsig terjedő, mindeddig kevés figyelmet kapott öt év történéseit vizsgálta The Battle of Szávaszentdemeter-Nagyolaszi (1523). Ottoman Advance and Hungarian Defence on the Eve of Mohács. (71-115. p.) című tanulmányában. Noha a déli magyar végvárrendszer legerősebb bástyájának elvesztése után a várható török támadás elhárítása megkövetelte a védelmi vonal újjászervezését, ez a felismerés a rendelkezésre álló rövid időszak valamint az ország kül- és belpolitikai helyzete folytán mégis mindössze egy kérészéletű lokális katonai sikert eredményezett. A magyarok az elit csapatokból kikerülő 700 zsoldoskatona halála árán megnyerték a nem török főerőkkel Szávaszentdemeternél és Nagyolaszinál vívott ütközetet, de a jelentős veszteségek jól mutatták a magyar haderő sebezhetőségét, a vállalkozás állami kincstárt kimerítő finanszírozása pedig jelezte a magyar katonai teljesítőképesség határait. Kelenik József a haditechnikai fejlődés szemszögéből elemezte a 16-17. század fordulóján vívott tizenöt éves háború eseményeit The Military Revolution in Hungary (117-159. p.). A 16. században Európa nyugati felében végbement technikai fejlődés következtében tömegesen elterjedt a kézi tűzfegyverek használata, mely nagyobb létszámú hadsereget és merészebb stratégiát eredményezett. A szerző széleskörű kutatásai bizonyították, hogy a hadügyi forradalomnak nevezett új korszak technikai vívmányai (a fúlesbástyával ellátott olasz típusú várak, a petárda vagy a folyamatos tüzelést biztosító kontramars stb.) kimutathatók a magyarországi hadszíntéren is. A török ellen vívott végvári küzdelmekben kifejlődött harcmodor egyenes következménye, hogy a Magyarországon alkalmazott császári és királyi katonaságnál a tűzfegyver használatának aránya elérte a 75-80%-ot, s ez a fejlődés kisebb mértékben a magyar hajdúcsapatoknál is érvényesült. A taktika terén több olyan újítás is kimutatható volt, amelyeket Európa más területein csak jóval később alkalmaztak.