Századok – 2002

Tanulmányok - Miskolczy Ambrus: Kossuth Lajos egy ismeretlen napló tükrében. Hiúság megszállottja vagy emberarcú Robespierre? IV/881

882 MISKOLCZY AMBRUS országgyűlésről adva beszámolót, saját korát elemezte mélyrehatóan, amíg tehette. Barátai is tudták, mi készül, és kérték, hadd olvashassák, sőt másolhassák is le, míg maga a szerző is készült műve kiadására. Volt aki csak mutogatta barátainak, amit írt, pontosabban csak részleteket, mint Jules Michelet, a nagy francia történész tette, hadd gyönyörködjenek az ő lelkének és szellemének — egyébként Rousseau Vallomásaihoz képest semmi újat fel nem mutató — szépségében.4 Az énkultusz így váltott önkultuszba. Az egész mű azonban az örökkévalóságnak szólt. Az örökkévalóságnak, mely valamiféle szekularizált mennyország, átmenet a földi létből a túlvilágba, hol a lelkek újra egymásra találnak, és itt e földön nem maradt az ember után csak emléke. Ezt őrzi a napló. Minden naplóíró az erkölcsi tökéletesedés eszközét látta benne, amikor esténként nekiült, aztán olykor-olykor visszarettent saját realizmusától. „Nekifogok, hogy megírjam életem történetét napról napra" - kezdte naplóját Stendhal 1801-ben, hogy aztán négy év múlva már azt is jelezze, hogy naplója „csak nekem szól, a benne foglalt gyermetegségek miatt", és ezért: „Kérem azt, aki megtalálja, ne olvassa, 1. kérem a becsület nevében 2. az unalom miatt, melyet okoz neki",5

mármint az olvasónak, aki ezek után csak még kíváncsibb lehetett, és talán — talán? — ez volt az író célja is. A naplóíró szemérmes exhibicionista. Gondoljunk a svájci filozófus professzor íróra, Amielre, aki — 1864-ben — naplójáról így vallott: „Ez az én párbeszédem, a társaságom, a társam, bizalmasam. Ez a vigaszom, emlékezetem, bűnbakom, visszhangom, intim tapasztalataim raktára, lélektani útirajzom, védelmezőm a szellemi eltompulás ellen, ürügyem az életre, talán az egyetlen hasznos dolog, amit magam után hagyhatok."6

Ugyanakkor naplóírónk tartott attól, hogy művét egyszer a maga egészében közzé teszik.7 Jellemző, hogy a nagy intim naplókat csak a XIX. század második felében, annak vége felé kezdték közölni, sokukat csak a XX. században, mert valamiféle indiszkréciónak tekintették volna a közreadást, és jellemző, hogy a kiadók olykor alaposan beleavatkoztak a szövegbe, nem is beszélve arról, hogy családtagok fekete tintával végérvényesen megcenzúrázták, amikor kihúzták a nekik nem tetsző részeket. Kuun Géza is ezt tette nagybátyja, Gyulay Lajos naplójával, amelyből néhány oldalt közzé tett, az 1848-49-i köteteket pedig itt-ott még meg is stilizálta, de szerencsére elment a kedve a kiadástól... Gyulay Lajos vérbeli naplóíró. Amit Stendhaltól vagy Amiéitől idéztünk, annak megfelelőjét nála is fellelhetjük. Az erdélyi gróf persze nem küszködött olyan gátlásokkal, mint a kövérkés álnemes- sznob író, vagy a tudálékos professzor, de azért egész életében nagy sebzett gyermek maradt, miközben azért élvezte az életet, szerette az állatokat és a nőket. Szomorúság fogta el, mikor kis mackója meghalt, mint 1848. augusztus 12-én írta: „medvém felakasztotta magát, talán ő is politikus bolond volt, minők többen léteznek most". (48.k. 50.) Nőcsábász maradt egész életében, olyan, aki megadta módját, erejét beosztotta, és a lányokban öncélúan is tudott gyönyörködni, ahogy a gyerekek teszik. De nemcsak ábrándozott. Mikor eljött az ideje, miként a katona fegyverzetét, ő „farkantyúját" öltötte 4 Miskolczy Ambrus: A legendák varázsa. Jules Michelet kelet-európai mítoszai és a magyarromán párbeszéd a 19. század derekán. Bp. 2000. 187. $ Stendhal: Oeuvres intimes. I: Szerk. V Del Litto. Paris, 1981. 3., 336. 6 [Henri-Férdéric] Amiel: Journal intime. I. Szerk. Léon Bopp. Genève, 1948. 25. 1 Pierre Packet: Les baromètres de l'âme. Naissance du journal intime. Paris, 1990. 109.