Századok – 2002

Folyóiratszemle - Rozental I. Sz.: A szabadkőművesek és a politikai ellenzék egyesítésének kísérletei a XX. sz. eleji Oroszországban III/722

FOLYÓIRATSZEMLE 723 alisták közül a frakciókon kívüli szociáldemokraták és a mellettük álló értelmiség soraiból kerültek ki. Figyelemre méltó, hogy mind a progresszivista dumai páholy tagja, I. N. Jefremov, mind a pártonkívüli szocialista Je. D. Kuszkova és Sz. N. Prokopovics abban látta a szabadkőművesség lényegét, hogy így egyfajta „szellemi közösség" és etikai jellegű tevékenység valósulhat meg. 1908 májusában Obnyinszkij Párizsban találkozott Plehanowal és PI. Dannal és közölte velük, hogy Moszkvában kormányellenes platformon és az egységes cselekvés érdekében több párt és politikai irányzat képviselőiből megalakult egy kör. Plehanovék — noha rokonszenveztek az egység eszméjével — Obnyinszkijjel szemben csak egy véleménycserére alapozódott klubot támogattak. Obnyinszkij és társai már ekkor közel álltak a szabadkőművességhez, azonban még 1913-ban is megpróbálták bevonni a baloldali pártokat „az egyesült ellenzékbe". 1912-ben M. Gorkij próbálta meg — egyébként sikertelenül — pártonkívüli orgánumként újjászervezni a pétervári Kortárs (Szovremennyik) folyóiratot. Rozental rámutat, hogy a bolsevikok és a szabadkőművesek viszonya máig tisztázatlan. A legtartalmasabb forrás erről I. I. Szkvorcov-Sztyepanov Leninnel folytatott levelezése a progresszivista A. I. Konovalov által szervezett 1914 tavaszi liberális-szocialista tanácskozásokról. A megbeszélések célja az ellenzéki pártok kormányellenes tevékenységének koordinálása volt „a felülről jövő fordulat" megakadályozása és az alkotmányvédelem elősegítése érdekében. Valójában, mint Rozental rámutat, a korábbi kadet és \

liberális progresszivista taktikáról volt szó. A mensevikek most csak azt kötötték ki, hogy a tanácskozások témája a politikai cselekvés legyen. Rozental utal rá, hogy 1972-ben VI. Sztarcev kiemelte, hogy Konovalov a tanácskozást a szabadkőműves vezető szervek direktívája alapján szervezte meg, de nem bizonyította ezt, ami a későbbiekben a közvetlen és közvetett résztvevőkkel kapcsolatban félreértésekre vezetett és felnagyították a szabadkőműves mozgalom lehetőségeit. Valójában Konovalovéknak szükségük volt a radikálisok támogatására, Leninék pedig a liberálisok aktívabb politikai lépéseire számítottak. Rozental több forrás (pl. Sz. P Melgunov naplója és V V Vereszajev visszaemlékezései) alapján rekonstruálja, hogy a bolsevikok közül kik, mikor és milyen körülmények között kerültek a szabadkőművesek közé. Szkvorcov-Sztyepanov már az első világháború előtt kapcsolatban állt a liberálisokkal. 1904 végén pl. részt vett a P A. Maklakov lakásán Moszkvában tartott ellenzéki tanácskozáson. 1910 őszén a progreszszivista Konovalov és a bolsevik Szkvorcov (tehát még 1915. évi szabadkőműves páholyba való felvétele előtt) személyesen is találkoztak. Ezután 1914. márc. 3-4-én zajlottak le az ún. „konovalovi tanácskozások". Rozental bemutatja milyen baloldali liberális és szociáldemokrata politikusok és hozzájuk közelálló értelmiségiek vettek rajta részt. A megbeszélésen bírálták a dumabeli kadet frakciót és rámutattak, hogy az ellenzék gyengeségét a nemzeti és a pártviszályok okozzák. Konovalov tervet dolgozott ki, hogy a baloldali pártokkal gyakoroljanak nyomást a kormányra, ami egybeesett a pétervári kadetok balszárnya és egyes szabadkőművesek nézeteivel. Megjegyzendő, hogy a különböző szociáldemokrata irányzatok és a progresszivisták képviselőinél felmerült a párt- és sajtósegélyezés kérdése. Az érdekegyeztetés mechanizmusának működését legfőképp az éleződő szociális konfliktusok szabályozatlansága akadályozta. A vállalkozóprogresszivisták pl. nem voltak egységesek és álláspontjuk változott a sztrájkokkal kapcsolatos elbocsátások megítélésében. A tanácskozást koordináló Információs Bizottság munkája azután szakadt meg, hogy a progresszivista képviselők egy része a Dumában 1914. ápr. 22-én az obstruáló baloldaliak kizárására szavazott. Rozental joggal mutat rá arra, hogy a különböző pártállású szabadkőműveseknél a pártokhoz való kötődés sokkal erősebb volt, mint a „szabadkőműves szálak". Lásd pl. Ny. Csheidzének „a morális tökéletesedéssel" kapcsolatos szkepticizmusát. A szabadkőművesség egyedüli kimagasló eredménye az 1917 februárja utáni hatalom gyors kiépülése volt. 20. sz. eleji alakjában a pártközi kapcsolatok többféle megközelítéseit láthattuk, de az értelmiségi csoportok ideológiai és magatartásbeli különbségeit nem sikerült összeegyeztetni. A célok közül a minimálisát (a kölcsönös tájékoztatást) sikerült csak elérni, az egymás iránti bizalmat és a cselekvések koordinálását viszont nem. Az eredeti szabadkőműves eszmék a kadetok és a szociáldemokraták többségének nem feleltek meg. A hatalom aszerint reagált fellépéseikre, hogy az a párt, amihez tartoztak mennyiben veszélyeztette a rendszert; azaz a szabadkőművességgel mint önálló tényezővel nem számoltak. A monarchia bukása utáni években egyes szabadkőműves-szocialisták individuálisan még tovább ténykedtek, de a mozgalom újjászervezésére már nem történt kísérlet. Ez már túl késői lett volna, míg a mozgalom 1917 előtti szakasza „túl korainak" bizonyult. Voproszi Isztorii, 2000. 2. 52-67. o. K.J.