Századok – 2002

Folyóiratszemle - Jurovszkij V. Je.: Az Orosz Birodalom pénzügyi rendszerének válsága a 19. században III/720

FOLYÓIRATSZEMLE 721 borúk során ugyan újabb területeket szerzett, az állami büdzséből a katonai kiadásokat azonban nem tudták fedezni. A politikusok az adófizetők (főleg a parasztság) terheinek fokozásával próbáltak a helyzeten enyhíteni. Az 1810. február 2-i cári kiáltvány vázolta Szperanszkij reformtervét, azonban az új orosz-francia háború miatt 1813-1814-ben (a fordított szándékok ellenére) tovább nőtt a forgalomban lévő papírpénz, miközben értéke mélypontra zuhant. A Napóleon által elpusztított területek helyreállítása és a lengyel királyságbeli orosz haderő fenntartása sokba került. A birodalom azonban csak úgy őrizhette meg európai vezető pozícióját, ha állandóan növelte a hadsereg létszámát. I. Sándor korában a pénzforgalom normalizálásának deflációs és devalvációs útja közül az előbbit választották. 1822-ig 240 millió ún. asszignációs rubelt vontak ki a forgalomból, remélve, hogy árfolyamuk így emelkedik, ami azonban csak részben teljesült. Jurovszkij szerint I. Sándor korában a nagymértékű katonai kiadások miatt állandósult a költségvetési hiány. I. Miklós uralkodásakor hat nagy hadjáratot és katonai beavatkozást hajtott végre az orosz haderő. 1827-32-ben a katonai kiadások tették ki a büdzsé-bevételek 45%-át. Ugyanakkor Je. F Kankrin pénzügyminisztersége alatt módosultak a financiális stabilitás elérésének formái. Megszűnt a fedezetlen papírpénz-kibocsátás és az ilyen jellegű kölcsönök visszavásárlása. így a papírpénz árfolyama, ugyan alacsony szinten, de stabilizálódott. Kankrin szigorú adópolitikát és protekcionista vámtarifákat vezetett be. A katonai kiadásokat a miniszter a büdzsébevételekből és a háborús célokra képzett tartaléktőkéből próbálta fedezni. Miután Kankrin intézkedése-i révén a kincstárban elegendő ércpénz halmozódott fel, hozzáláttak a devalvációhoz. Az 1839-43-as pénzügyi reform során már az első évben áttértek az ezüst monometallizmusra, 1843-ban pedig új papírpénzt vezettek be. A büdzsé hiányát a bankok fedezték, ami kockázatos volt. Végeredményben a reform a belső adósság óriási növekedése árán ment végbe. Az 1860-70-es években progresszív reformokat hajtottak végre az országban. A jobbágyfelszabadítás (1861) utáni húsz évben azonban a büdzséből félmilliárd rubelt költöttek a földesúri földek megváltására. A vasútépítő magántársaságok, miközben állami garanciákat kaptak, panamákat követtek el. Az 1870-es évek közepén az M. H. Reitern pénzügyminiszterhez fűződő, kezdeti financiális stabilizációt hosszú időre megakasztotta az orosz-török háború. 1877-79-ben a hadikiadások meghaladták a bevételeket, nőtt a forgalomban lévő papírpénz mennyisége, miközben egységnyi értéke csökkent. Az ország már régóta katonai és pénzügyi válságelhárító kölcsönökre szorult, amelyeket először a hollandoktól és az angoloktól vettek fel, míg a 19. sz. utolsó harmadában a hitelezők között előretörtek a németek és főleg a franciák. A fenti folyamat nemzetközi bonyodalmakkor (Jurovszkij utal az 1887. évi orosz-német „financiális incidensre") felerősítette a külföldi befektetőkkel szembeni függést. Az ország egyrészt sikerrel tolta ki a kölcsönök végső törlesztési időpontját, másrészt viszont a büdzsének nagy terhet jelentett az éves kamatok fizetése. Az 1880-as évek elejétől a tehetséges, liberális nézetű N. H. Bunge lett a pénzügyminiszter. Bunge úgy vélte, hogy az adózási rendszert összhangba kell hozni az adófizetési lehetőségekkel, sőt a parasztoktól nem szabad mindent elvenni, mert akkor nem tudják gazdaságukat fejleszteni. A fejadó mellett 1861 után a parasztságnak a megváltási fizetések jelentették a legnagyobb terhet, amit jól mutat, hogy az utóbbi hátralékai 1896 elejére 117 millió rubelre rúgtak. Miután a parasztok nagy része a tönk szélére került, csökkentették a megváltási öszszegeket, 1887-ben pedig eltörölték a fejadót. Jurovszkij joggal mutat rá, hogy Bunge, az adóterhek egy részét megkísérelve a vagyonosabb rétegekre kiróni, a büdzsé szempontjából helyes lépéseket tett, aminek következményei azonban csak később jelentkeztek. Az őt követő I. A. Visnyegradszkij a kincstár feltöltése érdekében még megtorlással az improduktív parasztgazdaságoktól is behajtatta a hátralékokat, amelyek így rossz termésű évben a csőd szélére jutottak, gazdáik pedig éheztek. A magas behozatali vámok és az orosz gabona utáni kereslet növekedése révén a miniszter elérte, hogy a büdzsé deficitmentes legyen. Az, hogy ez mennyire ingatag talajon nyugodott, mutatta az 1891-92-es rossz termésű évekbeli százezreket sújtó katasztrofális éhség. Visnyegradszkij „a fenti áron" utódjára, Wittére 1892-ben nagy aranytartalékot és konvertált államadósságot hagyott. Az új pénzügyminiszter, a több mint 500 millió rubelt kitevő kincstári nemesfémfedezet birtokában, 1897-ben bevezethette az aranyalapú rubelt. A papírpénzt devalválva, névértéke kétharmad részének megfelelő aranytartalmú pénzzel váltották fel. Ettől kezdve az első világháborúig pénzügyi stabilitásjellemezte az országot. Az orosz birodalom csakúgy mint a nyugati nagyhatalmak, a századfordulón területe és befolyási szférája kiterjesztéséért harcolt, helyzete azonban — megkésett fejlődése és „szerzeményei szerény anyagi hozadéka" miatt — azokénál jóval kedvezőtle-