Századok – 2002
Történeti irodalom - Clewing Konrad: Staatlichkeit und nationale Identitätsbildung (Ism.: Kurunczi Jenő) III/694
695 TÖRTÉNETI IRODALOM kormánypolitika „margójára" került. A fenti belpolitika a nemzeti divide et impera elvére és az uralkodói szuverenitásnak a népszuverenitással szembeni elsőbbségére épült. A nemzeti tényezőket 1848/1849-ben ismerte el lényeges politikaformáló erőként az osztrák vezetés. Clewing azonban rámutat, hogy még az államnak a kulturális és a társadalmi szférába való benyomulásakor is fennmaradt az etnicizáló nyelv- és hivatalnokpolitika, ill. az oktrojált nyelvhasználat a közigazgatásban és a „népiskolákban." 1848 utat nyitott a modern nemzeti identitás megfogalmazása és a nemzeti mozgalmak előtt. A forradalmat megelőző évtizedet Belső-Horvátországban az illírizmus jellemezte, amit a dalmátok modifikáltán vettek át. Clewing mélyrehatóan taglalja az illírizmussal, mint a horvát nemzeti újjászületési mozgalom egy fázisával összefüggő kérdéseket. Ilyenek pl. a horvát és az egyéb délszláv mozgalmak kapcsolatai, az 1840-es évek illírista pártprogramjainak eltérő súlypontjai, az őshonosság elvének a mozgalmat legitimáló szerepe, a kulturális és a politikai illírizmus (a nyelvi konformitás és a horvát vezetésű délszláv egység) karaktere, az 1848-as természetjogi érvelés a Habsburg-monarchia délszlávjai egyenjogúsága mellett. Clewing rámutat, hog)' az illíristák a mozgalom egy fázisában sem voltak forradalmárok, vagy osztrákellenesek: nekik is kellett a kormányzat jóindulata, mint ahogyan fordítva is. A dalmát illíristák 1848-ig egy kulturális mozgalom képviselői voltak és csak laza kapcsolatot tartottak fenn a belső-horvátországi szervezetekkel. N. Stancic kifejtette, hogy a dalmát illíristák, nem délszláv, v. horvát, hanem speciális dalmát nemzeti ideológiát képviseltek és főleg a képzett fiatalok között találtak visszhangra. Újszerű, hogy a dalmát aktivisták a nemzeti nyelvet széles társadalmi közegbe helyezve polgári viszonyokat akartak. 1848 előtt Dalmáciában működött a kulturális, a kompromisszumos, a szerb ortodox illírista mozgalom és megjelent a dalmát regionalizmus is. Műve következő részében Clewing az 1848/1849-es forradalombeli identitásképzési formákkal és az osztrák Dalmácia-politikával foglalkozik. Először áttekinti a folyamatokat befolyásoló külső és belső faktorokat. Ezen tényezők közül árnyaltan és dinamizmusában mutatja be pl. Bécs és Zágráb hatását. A kezdeti engedmények után a kormányzat visszavonta a polgári szabadságjogokat. A dalmát-horvát viszony megítélése máig vita tárgya. Noha 1849 tavaszától a horvát politikában csökkent Dalmácia jelentősége, Clewing óv Zágráb befolyásának leértékelésétől. Megjegyzi, hogy a horvátok mind a nemzetállami, mind az ausztroszláv föderatív koncepcióban lojálisak maradtak Ausztriához. Velence, az ortodox Szerbia és hazánk csak érintőlegesen befolyásolta a sajátosan szláv nemzettudatú dalmát közvéleményt. A lokálpatriotizmus alapján a régió a központi adminisztráció decentralizációját és a térség autonómiájának növelését szerette volna elérni. A politikai közvéleményben — a kezdeti egyensúly után — a nemzeti problematika államszervezeti, nyelvi és más aspektusai fokozatosan a liberális szabadságjogok fölé kerekedtek. Clewing megalapozottan utal arra, hogy a történetírás mindeddig nem adott megfelelő választ a korabeli dalmát nemzettudat fő komponenseinek átalakulására. Az 1848/49-es forradalomban öt nemzeti koncepciót különböztet meg: az illírt, a dalmáciai horvátot, a térségbeli szerbet, a szlávdalmátságot és az italodalmátot. Ez utóbbi kivételével a többiek nemzeti reformer irányultságot képviseltek. A dalmát illírizmus a nemzeti fejlődést („a szláv kérdés" formájában) a Horvátországgal való egyesüléssel, az alkotmányosan átalakult Ausztrián belüli erős illír állam keretében képzelte el. A korábbi kulturális súlypont az 1848 előtti időszakhoz képest nem változott. A legális összállami evolúcióba vetett reményeket viszont az 1849. évi oktrojált alkotmány végleg szertefoszlatta. Igen plasztikus a dalmát illírizmus és horvátizmus (A. Kuzmanic és a Zora dalmatinska hetilap) nyelvi koncepcióinak ütköztetése. Végül ugyan az utóbbi javára billent a mérleg nyelve, Clewing azonban rámutat, hogy a dalmát közvéleményben összességében mindkét irányzat vesztett pozíciójából. Lényeges, hogy a szerbek a protonacionalista nemzettudatot reprezentálták. Fontosnak tartották az egyházi, az oktatási és állampolgári autonómia erősítését. 1848 szeptemberi (az iskolai és a bírósági nyelvhasználatról szóló) petíciójuk, amely a vidéki lakosok mobilizációját szolgálta: egyedülálló a dalmáciai nemzeti mozgalmak történetében. A szlávdalmátság körében legerősebb az antikvitástól kezdődő kontinuitás. Ugyancsak büszkék voltak a városi elitkultúrára, miközben gyenge vidéki bázissal rendelkeztek. Támogatták az egyesülést Horvátországgal és Szlavóniával, de még inkább Dalmácia autonómiáját; a régió sajátosságai fennmaradásáért. 1848/49-ben megfogalmazták a politikai participáció elveit és a nemzeti elven nyugvó alkotmányosság tételeit. Noha elképzeléseik nagyobb része realistának ítélhető, az adott viszonyok között csak céljaik egy részét érték el. Az italodalmátságnak a forrongó olasz területekhez való viszonyát és autonómia-koncepciójukat Clewing szerint a források csak részben tárják fel. Leginkább az valószínűsíthető, hogy értelmiségi szemszögből rokonszenveztek az 1848/49-es mérsékelt olasz mozgalmakkal és nemzeti és liberális
