Századok – 2002

Történeti irodalom - Pölöskei Ferenc: A magyar parlamentarizmus a századfordulón (Ism.: Bartus Sándor) II/512

513 TÖRTÉNETI IRODALOM i kíséri nyomon, Tisza István politikai tevékenységét vizsgálva. A könyv zárófejezete pedig a dualizmus korában kialakult politikai intézmények fejlődését, továbbélését vázolja napjainkig. A két nagyobb gondolatmenet tehát a dualizmus rendszerének kiépülését követően elmélyülő funkcionális zavarokat mutatja be, miközben áttekintő képet kapunk e folyamat hátteréről és ellentmondásairól is. A dualizmus jogi és politikai kereteinek kialakulása, s e keretek kitöltése az 1880-as évek végére nagyjából befejeződött Magyarországon. E folyamat leírását az 1848-49-es törvénykezés eredményeinek felsorolásával indítja a szerző, melyeket az 1867-től 1875-ig tartó jogalkotási periódus kiegészítve igazított a kor követelményeihez. E kodifikációs munka során létrejöttek azok a keretek, melyek a dualizmuskori politikai cselekvés (kiegyezési törvény) és társadalmi fejlődés (közigazgatási, nemzetiségi törvény) határait kijelölték, s melyek a későbbiekben korlátaivá is váltak a politika akcióképességének. Az így megalkotott keretek tartalommal való kitöltésének munkáját az 1875-1890 közötti konszolidációs kor végezte el, melynek meghatározó figurája a miniszterelnök Tisza Kálmán volt. Tisza 15 éves miniszterelnöksége a magyar történelemben nem csak hivatali idejének hossza miatt egyedülálló. Az irányításával kialakított struktúrák, egyrészt meghatározták a dualizmus arculatát az őt követő időszakra nézve is, másrészt a kedvező politikai körülményeket (erős parlamenti többség, az uralkodó bizalma) nem csak felhasználta céljai elérése érdekében, de igyekezett azokat a későbbi időkre nézve is fenntartani. E törekvését segítette politizálási stílusa (mamelukgárda, kiegyenlítési törekvések), melynek köszönhetően a nagyobb politikai konfliktusok kerülésével, illetve a mindennapok 'aprómunkájának' előtérbe állításával a rendelkezésre álló keretek kitöltése hivatali ideje alatt folyamatos volt. Tartózkodása a gyökeres változtatásoktól, s az, hogy „A már mozgásba lendült gépezet gondos karbantartásához... személyes tulajdonságai bizonyultak a legalkalmasabbnak, hiszen a kiegyezés szerinti kormányzás képességeivel rendelkezett. "(62. 1.), szintén hozzájárult ahhoz, hogy miniszterelnöksége a legsikeresebb felzárkózási periódusnak bizonyult az újkori magyar történelemben. Bukását követően, mely nem oka, inkább első jele volt a dualizmus működési zavarainak, kezdetét vette az a válságperiódus, melynek során előtérbe kerültek azon problémák, melyek már a meglévő keretek szűkösségéről tanúskodtak. E válságkorszak tárgyalása során a szerző éles határ húz annak két szakasza között. Az első részben azokat a kísérleteket vizsgálja, melyek során a különböző kormányok, az adott keretek között keresték a kibontakozás lehetséges útjait, programjaik középpontjába oly törvényalkotási célokat állítva, melyek alkalmasnak tűntek a válságot szimbolizáló közjogi viták feloldására, de legalábbis azok háttérbe szorítására. A Tiszát követő Szapáry-kormány a közigazgatás átfogó reformjával, a Wekerle-kabinete pedig az egyházpolitikai törvényalkotás középpontba állításával igyekezett elérni ezt. Kísérleteiket Bánffy keménykéz-politikája, majd Széli Kálmán kiegyenlítési törekvései követték, melyek azonban átmeneti siker után szintén csődöt mondtak. A közjogi kérdés előtérbe kerülése (a gazdasági kiegyezések valamint a haderő reformja kapcsán) jelezte azt az elégedetlenséget, mely az adott berendezkedés által biztosított határokkal szemben egyre erőteljesebben fogalmazódott meg. A keretek feszegetését (Nemzeti Párt), illetve annak részleges vagy teljes elvetését (Függetlenségi Párt) szorgalmazók megerősödése, hangosabbá válása mellett a kormánypolitika számára az igazi problémát a Tisza Kálmán korában stabil támogatók (Szabadelvű Párt) elbizonytalanodása, meggyengülése jelentette. E kormánytöbbség stabilizálását, az adott kereteken belüli megszilárdítását tűzte ki céljául a Széli-kormány, mely a korábbi sikertelen kísérletek után, a közjogi-alapot elfogadókat igyekezett közös álláspontra hozva, a köztük lévő ellentéteket eliminálva egy pártba tömöríteni. Széli Kálmán politikusi pályája, Deák tekintélye által támogatva szakmai téren indult (1875-1878 pénzügyminiszter), melynek Bosznia-Herczegovina okkupációját követően a közös hadsereg általa túlzottnak tartott igényei, valamint az ország teherbíró képességének szembeállítása vetett véget átmenetileg. E véleményével ugyanis a közvélemény rokonszenve mellett az uralkodó neheztelését is kivívta, mely elegendő volt bukásához, illetve lemondásához. Bár az élvonalbeli politizálástól visszavonult, a Ház szakbizottságainak (pénzügyi, valuta) munkájában továbbra is részt vett, s a nyolcvanas évek második felétől a gazdasági életben betöltött fontos pozíciók mellett a közéletben is egyre aktívabb szerepet vállalt. Ennek köszönhető miniszterelnöki kinevezése (1899-1904; Bánffy bukása után. Az összekuszálódó parlamenti viszonyok között, a képviselőház ekkor az ő közismert kompromisszumkészségétől remélte a kialakult politikai patthelyzet feloldását (ex-lex állapot, véget nem érő obstrukció), melyre az uralkodótól megbízást is kapott. A közjogi alap elfogadóinak összefogása mellett (Nemzeti Párt bevonása a kormánypartba), az elutasítókkal is kiegyezésre törekedett, de ezzel is csak a felszíni problémák elsimítására volt képes. Bár a gazdasági kiegyezés terén sikerül elfogadható kompromisszumot kötnie (Széll-Kroe-