Századok – 2002

Történeti irodalom - Kristó Gyula–Makk Ferenc: A kilencedik és a tizedik század története (Ism.: Tóth Sándor László) II/494

497 TÖRTÉNETI IRODALOM i korszakot tartja a történettudomány a kalandozások korának, hiszen közel félszáz hadjáratról van tudomásunk. A szerző a magyar külkapcsolatok legfontosabb, domináns megnyilvánulásának tekinti a kalandozásokat, amelyeknek történetét kilenc kisebb alfejezetre bontva tárgyalja. Az egyes alfejezetek találó, az adott időszak kalandozásait leginkább jellemző címet kaptak. Az első alfejezetben az új, kárpát-medencei hazából vezetett első kalandozásokról (899-907) olvashatunk. Az Arnulf császár szövetségében Berengár itáliai király elleni kalandozás nyitja a sort. Makk 899 elejétől 900 nyaráig, másfél esztendeig tartó kalandozással számol, amellyel kapcsolatban helyesen elveti az itáliai honfoglalási kísérlet teóriáját (Gombos E Albin). Úgy vélem ugyanakkor, hogy Velence megtámadása nem 900 júniusában lehetett, ahogy azt a szerző feltehetően a szakirodalom (G. Fasoli) alapján vélte, hanem inkább 899 júniusában. János diakónus híradását a legújabb őstörténeti forráskiadás (A honfoglalás korának írott forrásai. Szerk. Kristó Gyula. Szeged, 1995. 239-240.) 899-re tette. Theotmár szerint 900 tavaszán Itália már szabaddá vált (vö. A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Szerk. Györffy György. Bp. 19852. 222.), amelyet úgy értelmeztek, hogy a kalandozó magyarok elhagyták Itáliát. így az itáliai kalandozásra vélhetően 899-ben került sor, legfeljebb áthúzódott 900 elejéig, de aligha tarthatott 900 nyaráig. Makk Ferenc újszerűen vázolja a bajorok elleni, 900 nyarán és őszén, Kusál vezetésével folytatott hadjáratot, amelynek — akárcsak a 902. évi moráviai támadásnak — területfoglalás (Pannónia, Morávia) is célja volt. A szerző kiemeli a 907 július elején, a támadó bajorokkal szemben vívott pozsonyi csatát, amellyel a magyarok biztosították kárpát-medencei hazájukat. A következő alfejezetekben a magyarok a szállásterülettől egyre messzebbre vezetett kalandozó hadjáratairól olvashatunk. Egy alfejezetben a Német Királyság elleni (908-916) portyázásokat ismerteti a szerző, majd az Európa új tájain című részben a 917 és 924 közti burgundiai, lotaringiai, francia, itáliai és balkáni (bizánci) akciókról ad alapos áttekintést. A 924-ben I. (Madarász) Henrik német királlyal kötött 9 éves békével kapcsolatban a szerző cáfolja azokat a nézeteket, amelyek külpolitikai hibának minősítik magyar részről ennek megkötését. Az egyezséget, helyesen, komoly külpolitikai sikernek tartja, mivel a német uralkodó évi adófizetést vállalt a béke fejében. A következő alfejezet a német béke kora címet viseli (924-933). Ebben az időszakban kevésbé tudunk nagy hadjáratokról, viszont az elmaradt zsákmányt pótolta a német adó és az itáliai évpénz. Makk Ferenc elemzi az első jelentős vereséget hozó, 933. március 15-i merseburgi (riade-i) csatát, amelyet súlyos vereségként értelmez a források alapján, jóllehet a magyar veszteségeket nem tartja jelentősnek. Kiemeli, hogy megszűnt az évi adó és a magyarok négy évig nem mertek német fóldre támadni. A 934. és 943 közti időszakot a nagy vállalkozások évtizedének nevezi, és alapos elemzést nyújt a 934 és 943. évi balkáni, Bizánc-ellenes hadjáratokról, valamint a nyugati kalandozásokról. A szerző utal arra, hogy míg Bizánc irányába sikeres akciók folytak, évi adózásra is kényszerítették a császárt a magyarok, nyugaton időnként kudarcok is érték a kalandozókat. Makk a következő, 943-tól 954-ig tartó évtizedet a fogyatkozó sikerek és gyarapodó kudarcok időszakaként tárgyalja. Ekkor is Bizánc számít kivételnek, hiszen a bizánci uralkodó, VII. Konstantinos 948-ban újabb 5 évre vállalta évpénz fizetését, sőt a megkeresztelkedő Bulcsúnak és Gyulának patrikioszi méltóságot is adományozott. Nyugat felé egyre nehezebb volt áttörni a magyar kalandozó csapatoknak, egyre több sikertelen akcióról van tudomásunk. Makk Ferenc pontos elemzést ad a sorsdöntő fontosságú, 955. augusztus 10-i augsburgi (Lech-mezei) csatáról. Szerinte a magyar törzsszövetség egészének vállalkozása volt a 8-10 ezres hadat felvonultató, kudarcba torkolló 955. évi kalandozás. Ez igen valószínű, hiszen a hadjáratot a törzsszövetség harmadik méltósága, Bulcsú karkhasz (horka) vezette, s ennek résztvevői voltak a szintén kivégzett Léi és Súr törzsfők, valamint Taksony és Csaba jelenlétét is feltételezhetjük. A csatavesztés jelentőségével kapcsolatban hangsúlyozza, hogy a magyarok német kalandozásai lezárultak, sőt a magyarok tartottak szállásterületeik megtámadásától. Ezenkívül a győztes Ottó király hadvezéri nimbusza hozzájárult ahhoz, hogy 7 évvel később császári koronát kapott. A következmények sorában említi a szerző, hogy Taksony lett az új fejedelem a leváltott Felicsi (Falicsi, Fájsz) helyett, de az elődöt nem fosztották meg életétől. Úgy vélem, hogy az augsburgi vereség nem váltott ki automatikusan személycserét a fejedelmi méltóságban, különösképpen akkor nem, ha feltételezzük a szerző nyomán, hogy a fejedelmi (kündü) hatalom már elvesztette szakrális jellegét. Makk Ferenc kiemeli Taksony uralkodásával kapcsolatban a külpolitika radikális változását; a nyugati kalandozások lezárulását, nyugat felé a védelemre való berendezkedést, a keleti (besenyő, volgai bolgár) kapcsolatok erősítését, s ugyanakkor Bizánc irányába a portyázások folytatását. Ezek a délkeleti akciók az orosz-bolgár-besenyő szövetségben folyó 970-es hadjárat során Bizánctól elszenvedett arkadiopolisi vereséggel zárultak le. A szerző szerint az egész magyar törzsszövetség képvi-