Századok – 2002
Múltunk kritikus kérdései - Kristó Gyula: Néhány vármegye kialakulásának kérdéséhez II/469
482 KRISTÓ GYULA vallom. Ennek legkönnyebben belátható oka abban rejlik, hogy a korai magyar királyi hatalom aligha tudott akkora kényszerítő erőt kiállítani és megmozgatni, amely népek sokaságát ki- vagy áttelepíthette volna más tájakra. A királyi hatalomnak — a forrásokból kitűnően — éppen az volt az érdeke, hogy mindenki, aki elhagyta eredeti lakhelyét, térjen oda vissza. Most nem elsősorban a 11. századi spontán népmozgásokról (az ún. vándormozgalomról) szólok, amikor a szabad jogállású emberek a szolgai függés elől menekültek el,5 5 de már ezekre is rövidesen különféle ispánságok kiterjeszthették fennhatóságukat, hozzájárulva a zárt vármegyei terület mellett a szórt ispánsági fennhatóság kialakulásához. Sokkal inkább azokra az adatokra gondolok, amikor királyaink az elűzött vagy elmenekült népek eredeti lakhelyükre történő visszatelepítéséről intézkedtek. Kálmán király megparancsolta, hogy „azok az elűzött régi telepesek (coloni), akiknek másutt nincs földjük, eddigi földjükre térjenek vissza".5 6 Több mint száz évvel utóbb, 1221-ben II. András király úgy rendelkezett, hogy „a várak szétszóródott népeit gyűjtsék össze".5 7 A királyi hatalom tehát megkísérelte a sokfelé elkerült népelemeket visszakényszeríteni eredeti lakhelyükre. Ugyanakkor aligha nehéz belátni, hogy ez sokszor (alkalmasint az esetek nagyobb részében) nem sikerült. Amiként már a 11. században a magyar állam, az ispánságok utánamentek a szolgaság elől menekülő kóborlóknak, és ezzel saját ispánságuk fennhatóságát kiterjesztették a Kárpát-medence perifériáira (hosszan elnyúló, legyező formában kinyíló, furcsa alakú megyéket hozva ezáltal létre), ugyanígy mehettek a megszököttek után a 12. és a 13. században is. Azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy a 12-13. század útra kelői már biztosan nem teljesen szabadok (nem közszabadok) voltak, hanem a szolgaság különböző szintjein állók (kötött szabadok). Ha komolyan vennénk azt az — imént Zsoldos által idézett — elvi megállapítást, hogy a szolgai jogállapotúak egyáltalán nem hagyhatták el lakhelyeiket, akkor az ország (nyugati és északi) peremterületein élő, ispánságokba szervezett, tehát már nem szabad székelyek soha nem érkezhettek volna meg az ország keleti szegletébe, Erdély délkeleti részére (méghozzá a 13. század első felében!), és ott ma nem lenne Székelyföld. Ez a vándormozgalom — amelynek úgyszólván semmi írásos nyoma nem maradt, viszont van régészeti igazolása — ékes bizonyítéka annak, hogy még az Árpád-kor utolsó századában is nagyobb számban mozogtak — elvi „röghöz kötöttségük" ellenére is — szolgai elemek.5 8 S hogy ez a kor valóságában ismert jelenség volt, arra IV László király egyik 1275. évi oklevele a koronatanú. Az uralkodó, miután eladományozta a nógrádi várjobbágyok Szécsény földjét, „nehogy e várjobbágyok földjeiktől megszabadulva és megfosztva kóborlók és számkivetettek legyenek országunkban", a tálhordók Agárd földjét adta nekik Fejér megyében.59 Abban, hogy nógrádi várjobbágyok dunántúli föld birtokába jutottak, az uralkodói akarat volt a döntő, de abban, hogy a székelyek végül ott kötöttek 55 Kristó Gyula: A tizenegyedik század története. Magyar Századok. Bp. 1999. 129-131. 56 Závodszky L.: a 16. jegyzetben i. m. 186. Magyarul: Magyar történeti szöveggyűjtemény, a 16. jegyzetben i. m. 253. (Szilágyi Loránd fordítása). 57 Karácsonyi János-Borovszky Samu: Az időrendbe szedett váradi tüzesvaspróba-lajstrom. Bp. 1903. 272. 58 Kristó Gy.: a 2. jegyzetben i. m. passim. 59 Wenzel Gusztáv: Arpádkori űj okmánytár. XII. Bp. 1874. 132.
