Századok – 2002
Tanulmányok - Csukovits Enikő: Bűn és bűnhődés. Vezeklő zarándoklatok a középkori Magyarországon II/303
BÚN ÉS BŰHŐDÉS A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON 311 egyezés értelmében az alperesnek három határnapon 25 márka vérdíjat kellett fizetnie - ezek elmaradása esetén hatalombajban való elbukásban marasztalták volna el.2 9 A vezeklési aktus ez esetben is az utolsó fizetési naphoz kapcsolódott: a gyilkosnak ötvened magával — akiknek nemeseknek kellett lenni —, megoldott övvel, mezítláb, bottal a kézben alázatosan a felperes házához kellett mennie, és tőle bűne bocsánatát kérni. A fogott bírák által közvetített megbékéléshez az alperesnek még további két előírást kellett teljesítenie: az említett utolsó határnapon börtönbe kellett vonulnia, végül a következő, jubileumi szentévben bűne megváltásáért és a meggyilkolt lelki üdvéért Rómába kellett zarándokolnia.3 0 A formuláriumban olvasható másik esetben két nemes követett el lator módjára gyilkosságot. A hiteleshely előtt kötött béke feltételeként a vérdíj az előzőhöz hasonló módon történő megfizetése mellett itt is zarándoklat és ünnepélyes megkövetés szerepelt. A zarándoklatot a két tettesnek külön-külön kellett elvégezni — egyiküket Aachenbe, másikukat Rómába küldték —, ezt megelőzően azonban a németek szokása szerint, azaz a megölt személy sírjánál, annak szüleit és rokonait kellett megkövetni.3 1 ** * További forrásaink — két kivétellel — különböző városok hatósága előtti megegyezéseket foglaltak írásba, amelyeknek a szövegét az esetek többségében a város ügyeit rögzítő városkönyvek őrizték meg számunkra.3 2 A magyarországi középkori városkönyvek nagyobbik hányada vegyes tartalmú: a tulajdonviszonyok változására vonatkozó bejegyzéseket (adásvételi szerződések, záloglevelek stb.) éppúgy tartalmaznak, mint bírósági idézéseket, ítéleteket, vagy a városi közigazgatás 29 „in subcubitu duelli facti potentialis convinceretur" A baj, azaz a duellum a 14. században bevett módja volt a perek eldöntésének. A bajvívásban alulmaradt fél végleg elvesztette a pert, az ítélet szerint örök hallgatást — perpetuum silentium — vártak tőle. A 14-15. században azonban az is bevett szokás volt, hogy szerződéskötéskor, fogott bírák ítélkezésénél a vesztes felet az előírt feltételek be nem tartása esetén — ténylegesen lefolytatott párbaj nélkül is — hatalombajban való elbukásban marasztalták el. Hajnik Imre: A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és a vegyes-házi királyok alatt. Bp. 1899. 259-276., Pesty Frigyes: A perdöntő bajvívások története Magyarországon. Pest, 1867. 30 „in termino autem ipsius ultime solutionis annotatus E filius F quinquagesimo se nobilibus sibi similibus resolutis cingulis et discalceatis pedibus omnes baculos in manibus suis cum humilitatione retinentes ad domum ipsius С filii D accedere et eidem tamquam rei supplicare ac illa die in domo aliquali loco carceris deputato tarn diu, donee idem С filius D his omnibus peractis et perfectis in anno gratie seu iubileo iam proximo affuturo pro expiatione suorum debitorum et pro refrigerio anime dicti interfecti cum ceteris peregrinis in Romam se transferre debebit" 31 DF 286315 f. 15. Kovachich I. 60-61. 100. szám. „unus ipsorum post festum Penthecostes tunc proximo affuturo in Aquis Granum et alter ipsorum ad limina beatorum Petri et Pauli apostolorum in Romam tarn pro refrigerio anime dicti interfecti, quam etiam pro redemptione animarum suarum et pro impetratione beneficii absolutionis super dicto homicidio cum ceteris peregrinis proficisci tenentur. Ita tamen quod tempore egressionis iuxta consuetudinem Theutunicorum ad tumulum pretaxati mortui accedere et ibi a parentibus et proximis sepedicti mortui accepta licentia et aperire debentur ad loca supradicta." 32 A budai jogkönyv a városkönyv vezetésére, őrzésére a következő előírásokat tartalmazza: a városkönyvbe csak a városi jegyző írhatott, ő is csak a bíró tudtával és beleegyezésével. A bírósági ügyekről előbb egy külön kötetbe készített feljegyzéseket, ezeket a per befejezésekor másolhatta be a városkönyvbe. Az így vezetett kötetet ugyanolyan hitelesnek tekintették, mint a város pecsétjével ellátott okleveleket. Mollay: Ofner Stadtrecht. 54. 55.
