Századok – 2002
Tanulmányok - Csukovits Enikő: Bűn és bűnhődés. Vezeklő zarándoklatok a középkori Magyarországon II/303
306 CSUKOVITS ENIKŐ egyezést kötni, a bűnöst „pro anima interfecti", azaz a megölt személy lelke megváltásáért zarándokúira küldték.10 A vezeklő zarándoklat mint büntetés különösen nagy jelentőségre tett szert Németalföld városaiban, ahol a peregrináció a törvény szinte valamennyi áthágását szankcionálhatta, az eretnekségtől egészen a blaszfémiáig. A zarándoklatokat minden szempontból a németalföldi városok bírái alkalmazták a legszélesebb körben, ők ugyanis amellett, hogy a bűnök teljes körét büntethették ilyen módon, e célra ráadásul szinte valamennyi ismert kegyhelyet igénybe vettek. A vétkes polgárok számára bíráik a vezeklés színhelyéül több, mint négyszáz kegyhely közül választották ki a megfelelőt - a lehetséges úticélok közt ott szerepeltek a keresztény világ egymástól legtávolabb fekvő zarándokhelyei Rigától Konstantinápolyig, az írországi (Szent Patrik Purgatóriumáról híres) Lough Derg-től Novgorodig, a norvégiai Trondheimtől Damaszkuszig.1 1 * * * A középkori Magyarországon — akárcsak Európa más országaiban — nem létezett büntető törvénykönyv. A különböző bűnök elkövetőivel szemben alkalmazott eljárást részben a törvényekből, de főként a konkrét ügyek kapcsán írott oklevelekből ismerhetjük meg. A gyilkosságok fajtáiról, a gyilkosok büntetéséről már I. István törvényeiben találhatunk rendelkezéseket, amelyek megkülönböztették a szándékos és a véletlen emberölést — az elkövetőnek az első esetben 110, a másodiknál 12 aranyat kellett fizetnie —, és külön rendelkeztek a szolga illetve a feleség meggyilkolásáról, a kardrántás megtiltásával pedig már a későbbi forrásokban hatalmaskodásnak nevezett cselekedet is feltűnt.1 2 A 110 és 12 arany közti szembetűnő arányeltolódás ellenére a középkori mindennapi jogfelfogás elsősorban nem a szándékos és a véletlen emberölés, hanem a hatalmasul illetve lator módjára elkövetett gyilkosság között húzott éles határt, és csak az utóbbi elkövetőit tekintette bűnözőnek.1 3 A gyilkosságot elkövető személyt az ország szokásjoga szerint főbenjáró ítélettel (sententia capitalis) sújtották. A szokásjog elvben ezekben az esetekben sem bűntette a vétlen családtagokat: az ítélet alá tartozók „csak" életüket veszítették, birtokaik a család kezén maradhattak.1 4 A különböző bűnesetek szankcionálásáról részletesen rendelkeztek a városi jogkönyvek. A városlakók ugyanis „békeközösséget" alkottak, ahol nem volt helye a per bajvívással való eldöntésének, és ahol korlátozták az erőszakos jogérvényesítést is. A város védelme a falakon belül mindenkire kiteijedt, a város élén álló testület szigorúan ügyelt a rend fenntartására, polgárai élet- és vagyonbiztonságára. A gyilkosoknak a városi jog szerint általában lefejezés, súlyosbító körülmények — például rablógyilkosság — esetén ló farkára kötés, kerékbetörés járt. Külön bün-10 Zaremska i. m. 111-124. 11 J. van Herwaarden: Opgelegde bedevaarten. Een studie over de praktijk van opleggen van bedevaarten in de Nederlanden gedurende de late Middeleuwen (1300-1550). Assen, 1978. 12 I. István I. 14. 15. A törvény kiadása: Závodszky Levente: A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai. Bp. 1904. 145-146. 13 Amíg a hatalmaskodás esetén az elkövető saját felfogása szerint jogos indokkal — ex justa causa —, általában valamilyen őt ért sérelem viszonzásaként alkalmazott erőszakot, a latrocinaliter, azaz rabló módjára elkövetett gyilkosságot a középkor is bűncselekménynek tekintette. A gonosztevők kategorizálására, a hatalmaskodás és a latorság közti határvonalakra elsősorban lásd Tringli István: Jagelló-kori levelesítő jegyzék Zalából. Levéltári Közlemények 69 noa«i l_2: 3-31.
