Századok – 2002
Tanulmányok - Zsoldos Attila: A királyné udvara az Árpád-korban II/267
288 ZSOLDOS ATTILA kapta meg, hanem csak az azokból származó jövedelmeket, ahogy az évekkel korábban a részint a Maroson leúsztatott só és a pesti szaracénok — azaz izmaeliták23 0 —, részint pedig Bodrog megye esetében is történt. II. András ez utóbbi rendelkezéséről a pápa egy 1218. évi oklevele tájékoztat.23 1 Figyelemre méltó, hogy ebben az esetben ugyanolyan egybeesést figyelhetünk meg, mint az előzőben: adataink szerint 1219-ben ugyanazon Atyusz — mint királynéi udvarispán — Bodrog megye ispánságát viselte.23 2 Mivel semmi alapja nincs egy olyan feltételezésnek, hogy Atyusz Jolánta királyné embere lett volna, ellenben az idő tájt igazolhatóan II. András kipróbált hívének számított — a szlavón bánság élén már 1214-ben is állt23 3 — világos, hogy Atyusz ugyan azért lett bodrogi ispán és bán, mert ő viselte a királynéi udvarispánságot, csakhogy a királynéi udvarispánságot azért éppen ő kapta, mert a király így tudta fenntartani az ellenőrzést a kérdéses jövedelmek felett a felesége javára megtett adományokat követően is. Megkockáztatható immár tézisszerűen is annak megfogalmazása: az Árpádok a királynéi udvar tisztségeire úgy tekintettek, mint amelyekkel sajátjaikként rendelkezhetnek. Ez magyarázza, hogy egyes bárók hol országos méltóságokat és a királyi udvar tisztségeit viselik, hol pedig a királyné udvarában találkozunk velük, miközben rendre a legjelentősebb megyésispánságok élén állnak. A rendelkezésünkre álló archontológiai adatok ugyanakkor arra is fényt vetnek, hogy ez a helyzet nem mindig és nem maradéktalanul érvényesült. Nem nehéz észrevenni, hogy II. András uralkodásának idejére sokkal inkább jellemző ennek a rendszernek a működése, mint IV Béla és V István korára. IV László gyermekkirályságának éveiben és az azt követő rövid konszolidációs időszakban,234 az 1270-es években tehát, újra a II. András-korira emlékeztető jelenségeket figyelhetünk meg, hogy aztán az 1280-1290-es években ismét erőteljesen csökkenjék a királynéi udvar jelentősége — aligha függetlenül a király és a királyné ebben az időszakban elhatalmasodó rossz viszonyától —, amin végül az 1298. évi törvény a már ismert módon kívánt változtatni. Ez a hullámzás pontosan tükröződik a királynéi udvar főbb tisztségeit viselő személyek körén belül bekövetkező változásokban is. A változások mozgatórugóit illetően találgatásokra vagyunk utalva: a legvalószínűbbnek az látszik, hogy a kérdés intézményes formában történő szabályozása helyett a mindenkori uralkodó elhatározása lehetett a döntő e tekintetben. A királyon — illetve az 1270-es évek elején a királyi udvart az ellenőrzésük alatt tartó bárói érdekcsoportokon — múlott, hogy mennyire tart(anak) igényt a bárói tisztségek elosztásakor azokra a lehetőségekre és erőforrásokra, amelyeket a királynéi udvar tisztségei képviseltek. Ha az uralkodó úgy látta jónak, aligha lehetett akadálya annak, hogy a királynéi udvar vezető tisztségeibe is a maga kedvelt híveit ültesse. 230 Benkő Loránd: Legrégibb olasz jövevényszavaink nyelvi és történeti tanulságai. Magyar Nyelv 66. (1970) 154-168.; Czeglédy Károly: Az Árpád-kori mohamedánokról és neveikről. In: Névtudományi előadások. II. Névtudományi Konferencia Budapest 1969. Szerkesztette Kázmér Miklós és Végh József. (Nyelvtudományi Értekezések 70.) Bp. 1970. 254-259.; Szűcs Jenő: Két történelmi példa az etnikai csoportok életképességéről. Magyarságkutatás. A Magyarságkutató Csoport évkönyve. Főszerkesztő: Juhász Gyula. Bp. 1987. 11-27. 231 VMHH I. 13. 232 RA 354. sz. 233 RA 289-291. sz-ok. 234 A konszolidációra vö. Szűcs J.: Az utolsó Árpádok i. m. 291-301.
