Századok – 2002

Történeti irodalom - Tilkovszky Loránt: Ausztria és Magyarország a vészterhes Európában (Ism.: Pritz Pál) VI/1520

TÖRTÉNETI IRODALOM 1521 komolyabb és határozottabb lépésektől; itt az ideje, hogy a Gömbös által ígért új stílus érvényesüljön e tekintetben is. (20.) Másfelől azt is egyszer majd nagyobb összefoglalás tárgyává kellene tenni, hogy mekkora erők munkálkodtak az 1918-ban összeomlott Monarchia feltámasztásán, a szomszédokkal való együttműködés kialakításán, mert mélyen meg voltak győződve arról, hogy a kisállami nyomorúságból másképpen nem lehet kilábalni. Azt eddig is tudtuk, hogy ennek a törekvésnek Gratz Gusztáv volt az egyik kiemelkedő képviselője. A kötetben Gratz ugyan viszonylag gyakran előfordul, ám leginkább a magyarországi német kisebbség vezetőjeként. Az elbeszélt történetek minden vonatkozásban megerősítik azt az eddig is ismert képet, hogy Gratz a magyarsághoz hű irányzat vezetőjeként a náci penetráció visszaszorításán munkálkodott. Ezen túlmenően érdekes mozzanat annak exponálása, hogy amikor a kisantant paktum 1933 elején létrejött, akkor Gratz a képviselőház külügyi bizottságában szerencsétlennek, a magyar-osztrák-csehszlovák együttműködést megnehezítőnek mondja ezt a lépést. (25.) Kár, hogy a szerző a leíráson túl nem mérlegeli: vajon a nemzetközi kapcsolatok korabeli világában ennek a szép ideának mekkora volt a súlya, támogatottsága. A jelentésekből kiderülő, a történetírás előtt eddig ismeretlen mozzanatok helyenként mentalitástörténeti természetűek, s ezekből szintén adódhatnak köztörténeti következtetések, válhatnak köztörténeti elemzések tárgyává. Megtudjuk — például —, hogy Horthy Miklós évente legalább egyszer minden Budapesten állomásozó követet ebéden látott vendégül - a csehszlovák és jugoszláv követ kivételével. Annyira ellenszenvvel viseltetetett ezek iránt, hogy semmiféle rendezvényükön sem vett részt. (26.) Ennek fényében még inkább világos, hogy az unos-untig felemlegetett 1926. évi mohácsi beszéd annak idején egészen biztosan nem Horthy által kezdeményezett gesztus volt, hanem — amint régóta állítjuk — a Külügyminisztérium ballplatzi vonalának volt a provokációja. Egyébként természetesen Horthyról sok szó esik a kötetben. Az osztrák követ is megerősíti azt az ismeretünket, mely szerint a kormányzó ugyan gyakran és nagy kedvvel nyilatkozott külpolitikai kérdésekről, ám azoknak többnyire nem volt nagyobb súlyuk, legfeljebb arra adtak alkalmat, hogy az államfő elfogultságait tanulmányozhassák. Amint az egyik 1933 derekán született jelentésben olvashatjuk, „a kormányzó úr kijelentéseit nem szabad túl komolyan venni, mert ő igen szívesen fejteget pillanatnyi benyomások hatása alatt messzemenő nézeteket, amelyeket nemigen fontol meg". E nem éppen államférfiúi vonásokra fényt vető szavakhoz társul az a szintén kedvezőtlen megállapítás, mely szerint Horthy Miklós „nézeteiben és kijelentéseiben nagy szerepet játszik a legmélyebb ellenszenv a cseh nemzettel és a zsidókkal szemben". (48-49.) Ennek az ellenszenvnek nem csekély szerepe lehetett abban, hogy amikor 1937 őszén a magyar és a német politika között szövetség kezdett kiformálódni Csehszlovákia felszámolására, akkor a kormányzó azt fejtegette a Budapestre küldött új osztrák katonai attasénak, hogy annak hazája működjön közre Csehszlovákia szétverésében. Teljesen figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a náci Anschlusstól rettegő Ausztria — Róma és Budapest támogatásában joggal nem teljesen bízva — Prágával is jó kapcsolatokat ápolt, Horthy azt tudakolta partnerétől, vajon Ausztriában miképpen vélekednének egy ilyen tervről. Az államfői akció dilettáns voltán érdemben mit sem változtatott, hogy az osztrák diplomata elképedésének láttán a kormányzó visszavonulót fújva azt hangoztatta, csupán egyéni nézetét juttatta kifejezésre. (191.) Az ideológiai és politikai szempontok összekeverése — amely sajnos a magyar külpolitika fő vonalától sem volt idegen — kiváltképp jellemezte (mint tudjuk) Horthy Szovjetunióval szembeni beállítódását. A kötetből most arról értesülünk, az osztrák követ előtt 1937 őszén a kormányzó odáig ment, hogy „a legmelegebben üdvözölné, ha az angolok el tudnák magukat szánni arra, hogy a bolsevizmussal szakítsanak". Amikor partnere óvatosan ellene vetette, hogy „az angolok biztosan nem barátai a bolsevistáknak", akkor Horthy egyfelől ugyan helyeselt, másfelől azonban azzal toldotta meg bölcselkedését, hogy válaszként Franciaországért kezdett aggódni: „lecsúszása igen veszélyes lenne". (192.) Sajnos a kormányzó nem csupán kevéssé elmélyült fejtegetéseivel rontotta az ország presztízsét, de az ideológiai előfeltevései hivatali kötelességében is negatívan mutatkoztak meg. Az osztrák követ azt az értesülését is továbbította (1935 elején) Bécsbe, hogy a megbízólevelének átadására megjelent budapesti szovjet követet — annak érzékeltetésére: a többi követtel nem tartja egyenrangúnak — feltűnően hosszan megvárakoztatta. (107.) Gergely Jenő és Vonyó József jóvoltából az elmúlt időszakban tovább gyarapodtak a Gömbös Gyulára vonatkozó ismereteink, ám — a dolog természetéből adódóan — maradtak még bőven tisztázatlan, megoldatlan kérdések. A kezünkben lévő kötet e téren is adhat segítséget a továbblépéshez. Jól tudjuk: a korabeli Gömbös-portré másképp festett, mint amit a történeti publicisztika sulykolt a közvéleménybe, annak idején pozitív felhanggal, később negatív célzattal: a németbarát politika megalapozója, a fasiszta tengely kovácsa, a második világháborús tragédia fő hazai élőidé-