Századok – 2002
Közlemények - Braham Randolph L.: Náci kollaboráns vagy szélhámos. Jaac van Harten története I/135
JAAC VAN HARTEN TÖRTÉNETE 145 „vásárolták" a hamis pénz segítségével, de állítólag olyan értéktárgyak is voltak közöttük, amelyeket a nácik zsidóktól koboztak el. Akárcsak budapesti mentora, Becher, van Harten is elképesztő ügyességgel leplezte bűnös tevékenységét. Módszere abban állt, hogy alibi kapcsolatokat ápolt egyes gondosan kiválasztott egyénekkel, mindenekelőtt a Nemzetközi Vöröskereszt és zsidó menekültszervezetek befolyásos képviselőivel. Nem meglepő tehát, hogy miközben a Wendig-csoport érdekeit védelmezte, van Harten jónak látta bekapcsolódni különböző szervezetek üldözötteket mentő tevékenységébe is. Nem sokkal azután, hogy 1945. január 1-én megérkezett Merano-ba, felvette a kapcsolatot a Nemzetközi Vöröskereszt helyi képviselőivel és a nemzetközi zsidó szervezetek Svájcban élő vezetőivel. Van Harten az 1967-es interjúban maga számolt be Itáliában végzett humanitárius tevékenységének eredményeiről. Egyebek mellett azt állította, hogy elsősorban neki volt köszönhető csaknem 15.000 koncentrációs táborban őrzött fogoly kiszabadulása 1945. február 15-én,50 s a Nemzetközi Vöröskereszt közvetítőjeként ő érte el a németeknél 150, többségében olasz zsidó szabadon bocsátását a bolzano-i koncentrációs táborból 1945 elején. Azt állította továbbá, hogy közvetítőként bevonták a „Napkelte" műveletbe is, vagyis az OSS (Office of Special Services, a CIA elődje) svájci képviselője, Allen Dulles és Karl Wolff tábornok, az SS és a rendőrség olaszországi vezetője közötti titkos tárgyalásokba, amelyek az észak-olaszországi náci erők fegyverletételét készítették elő. Végül azzal kérkedett, hogy ő vette rá a bolzano-i Gauleitert egy Auschwitz-ba tartó transzport visszafordítására, mégpedig azzal, hogy lebeszélte a Szövetségeseket Merano és Cortina del Pezzo (sic!) [valószínűleg Cortina d'Ampezzo-ról van szó - Szerző] bombázásáról, ahol sebesült szövetséges katonák mellett jelentős számú német erők is állomásoztak.51 Valójában a németek által megszállt Észak-Olaszországban lévő koncentrációs táborokban őrzött zsidók az SS és a Nemzetközi Vöröskereszt közötti tárgyalások eredményeként nyerték vissza szabadságukat. Az utóbbit eleinte egy St. Moritz-i szállodatulajdonos, Hans Bon ezredes képviselte: őt Valerio Benuzzi ajánlotta, egy olasz-zsidó kollaboráns, aki a nácikkal és a svájciakkal is jó kapcsolatokat ápolt. Bon betegsége miatt később a tárgyalásokat Hans Bachmann, a Nemzetközi Vöröskereszt főtitkára folytatta és zárta le sikeresen Ernst Kaltenbrunnerrel, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal vezetőjével. A Benuzzi-val és a Vöröskereszt egyes észak-olaszországi tisztségviselőivel fenntartott kapcsolatai révén van Harten április végén hivatalosan maga is tagja lett a szervezetnek. Április 26-án, minden bizonnyal Benuzzi közvetítésével, St. Moritz-ban találkozott Bon-nal, akitől egyetlen feladat végrehajtására kapott felhatalmazást: a Bachmann-Kaltenbrunner megállapodás értelmében a bolzano-i 50 Nusinow. Valójában a foglyok egy olaszországi zsidó, Valerio Benuzzi tevékenységének köszönhették kiszabadulásukat, aki ugyancsak az SS szolgálatában állt. 51 Nusinow. Ezeket az állításokat nem sikerült alátámasztani. Allen Dulles nem említi van Hartent az emlékirataiban. Azt viszont megjegyzi, hogy cselekvési szabadságát bizonyítandó Wolff tábornok hajlandó volt engedélyezni több száz Bolzano-ban internált zsidó távozását Svájcba. Allen Dulles: The Secret Surrender. New York: Harper and Row, 1966. 99. Vö.: From Hitlers Doorstep. The Wartime Intelligence Reports of Allen Dulles 1942-1945. Ed. with commentary by Neat H. Petersen. University Park, PA: Pennsylvania State University Press, 1996. 684.
