Századok – 2002

Tanulmányok - Cieger András: A számok szorításában. Lónyay Menyhért pénzügyminisztersége (1867–1870) VI/1295

LÓNYAY MENYHÉRT PÉNZÜGYMINISZTERSÉGE (1867-1870) 1327 Kimondva-kimondatlanul Lónyay is tudta, hogy ellehetetlenült a hazai belpolitikában és állása sokáig már nem tartható. Naplójában ennek felelőseként az ellenzéket (és annak sajtóját), illetve saját kormányát jelölte meg. Úgy érezte, hogy egyedül a király bizalma volt töretlen személye iránt. Néhány nappal később meghatottan jegyezte fel például, hogy az uralkodó egy bál alkalmával mindenki szeme láttára kezet fogott vele (ebben a kegyben korábban csak a zárt kihallgatások során részesült).10

5

De említhette volna akár kitüntetéseit is, melyeket munkája elismeréseként Ferenc Józseftől kapott (Lipót-rend, valóságos belső titkos tanácsos). Láthattuk azonban — és ezt nyilván Lónyay is pontosan tudta —, hogy az uralkodó szemében mindenek előtt a két birodalomfél belpolitikai nyugalma számit, a személyének szóló bizalom csak ezen korlátokon belül érvényes (jó példa volt erre a számvevőszék ügye). Lónyay ugyan naplójában az ellenzéki támadásokat említi, ám vélekedésünk szerint ezek érdemi kihatással nem voltak pozíciójára (bár minden bizonnyal elfárasztotta az örökös hadakozás). Egyrészt mert az ellenzéki honatyák — mindenekelőtt Ghyczy Kálmán és Simonyi Ernő — bírálatait Lónyay igyekezett azonnal cáfolni és számadatokkal bőven megtűzdelt beszédeivel lehűteni a támadókat. Másrészt a sajtóban megjelenő kritikák megválaszolására is kidolgozott egy eljárást. A miniszter kezdetben Halász Imre újságírót bízta meg a hazai és a külföldi lapok szemlézésével, valamint a vitacikkek elkészítésével. Emellett Halász feladata volt a minisztériumból a sajtóhoz kikerülő információk megszűrése és öszszehangolása.10

6

Később Lónyay az ellenzéki lapok bírálataira rendszerint személyes munkatársaival, Toldy Istvánnal és Pongrátz Emillel íratott válaszokat. Lónyay ellehetetlenülését — mint ezt reményeink szerint sikerült bizonyítanunk — sokkal inkább saját kollégáival és a Deák-párt meghatározó személyiségeivel megromló viszonya okozta. A nézeteltérések kiinduló pontját Halász Imre abban látta, „hogy Lónyay kezdettől fogva bizonyos elszigetelt állást foglalt el az Andrássy-minisztériumban. S ez az idegenkedés folyton nőtt. Lónyay úgy volt kollégáival, mint a gyorsjárású ember, ha olyanokkal indul útra, kik szeretnek jó kényelmesen lépegetni. Az ily ember mögött minduntalan elmaradnak társai".107 Ez volt lényegében Lónyay olvasata is. Belső vitapartnerei számára viszont a hatékony és határozott kormányzati lépéseknél gyakran fontosabbnak bizonyult a kormányozhatóság fenntartása, a politikai körültekintés (lásd Andrássy, Eötvös) vagy éppen az alkotmányos döntéshozatal és hatalomgyakorlás elvi és formai követelményeinek következetes betartása (lásd Deák, Csengery). Számukra az utolsó fél esztendő történéseinek olvasata így hangzott: előfordult, hogy Lónyay tudatosan a kabinet és a miniszterelnök megkerülésére törekedett (vámház-ügy); több esetben késleltette a testület döntését, sőt azt a határozathozatalt követően is vitatta és lemondással fenyegetőzött (1870-es költségvetés, számvevőszéki törvény); a pénzügyminiszter veszé-105

Lónyay-napló, 1870. febr. 12. 106

Halász Imre: Egy letűnt nemzedék. Emlékezések a magyar állam kialakulásának újabb korszakából. Bp. 1941. 402. Weninger viszont a folyamatos hírlapi vitát hibás taktikának tartotta, melyre figyelmeztette is Lónyayt. Lásd: Weninger Vince Csengery Antalhoz, 1869. okt. 29. Lásd: Csengery Antal hátrahagyott iratai, i. m. 541. 107

Halász, i. m. 406.