Századok – 2002
Tanulmányok - Cieger András: A számok szorításában. Lónyay Menyhért pénzügyminisztersége (1867–1870) VI/1295
1316 CIEGER ANDRÁS előirányzatai alapján kérte a Háztól. Javaslatát azzal indokolta, hogy az 1869. évi büdzsé valójában még egy átmeneti időszak terméke volt és több szempontból sem tekinthető valós költségvetésnek: egyrészt például formailag (a kiadásokat és a bevételeket sok esetben csak összevontan tüntette fel), másrészt pedig azért, mert még nem tudott kellőképpen igazodni a gazdasági élet reális folyamataihoz (kevés tapasztalat állt rendelkezésre, hogy felbecsüljék, valójában mennyi bevételre is lehet számítani). Ráadásul kevesebb bonyodalommal járna az, ha az új évet már eleve az elfogadás előtt álló költségvetés előírásai szerint kezdené meg az állam. A Tisza Kálmán vezette balközép alkotmányos aggályait hangoztatva elutasította a tervezett változtatást, a szélbal pedig semmilyen felhatalmazást sem kívánt megszavazni a kormány számára, hisz ez a bizalom jele lett volna. A vitában megszólalt Lónyay is, aki újfent hangoztatta, hogy nem a kormány kezdeményezte az indemnitást, sőt ha rajta múlt volna, akkor egészen szilveszter napjáig együtt maradhatott volna a Ház, hogy lefolytassa a költségvetési tárgyalást (ez minden bizonnyal a törvény gyors elfogadására is ösztönzően hatott volna). Am végül is beletörődött a kényszer szülte helyzetbe és a Széli-féle javaslatot támogatta.71 Bár az egység ezúttal még helyreállítható volt a kormánypárti oldalon (sőt nyilvánosan Lónyay az ellenzéket hibáztatta a késlekedésért), a belső ellentétek már a kívülállók számára is érzékelhetővé váltak. A fennálló nézetkülönbségekről hamarosan maga Lónyay számolt be a Ház nyilvánossága előtt a költségvetés általános vitája során. „Hátráltatta a végmegállapodást nem csak azon két különböző irányzat, mely a dolog természete szerint a tárcaminiszterek és a pénzügyminiszter közt előállani szokott: ugyanis mindenik miniszter minél több hasznos beruházást tenni kíván, részemről pedig, mint pénzügyminiszter, ott, hol a jövedelmek nevezetesen emelkednek — mint nálunk az indirect adóknál — óhajtottam volna, ha a kiadások nevezetesen nem emelkednek, a legterhesebb egyenes adónak, a földadónak leszállítását javaslatba hozni; de hátráltatta még a megállapodást azon elvi kérdés eldöntése is: vajon lehet-e már az 1870-iki költségvetésnél, a törvénykezés rendezése szerint az igazságügyi és a küszöbön álló törvényhatósági rendezés folytán, a belügyi előirányzatokban lényeges változást tenni s ez által a normális budgethez közelebb jutni?" - sorolta az okokat a politikus.72 Lónyay ugyanis a tárcaközi egyeztetések alkalmával leginkább a belügyi és igazságügyi kiadásokat szerette volna a leginkább csökkenteni, úgy vélekedve, hogy az új törvényi háttér (az 1869: IV tc. - a bíróságokról és a tavasszal tárgyalás alá kerülő 1870: XLII. tc. a köztörvényhatóságokról) már erre az évre is megtakarításokat tesz lehetővé. Kénytelen volt azonban engedni, ám ezúttal már nem hallgatta el a képviselőház elől ellenvéleményét.7 3 Erre a lépésre késztették őt az ellenzéki honatyák sorozatos felszólalásai is, melyekben az olcsó állam megteremtését sürgették. 71 A vita megtalálható: Az 1869-ik évi április 20-dikára hirdetett országgyűlés képviselőházának naplója. Szerk. Nagy Iván. Pest, 1869. [továbbiakban: KN 1869-72.] 1869. dec. 18. és 20. 88 és 91. ülés IV köt. 132. és 143-164. Ismerteti: Matlekovits Sándor: Magyarország államháztartásának története, 1867-1893. I. köt. Bp. 1894. 188-195. 72 Lónyay felszólalása az általános vitában, 1870. jan. 19. Lónyay: Beszédek, i. m. 565. 73 Itt jegyezzük meg, hogy Lónyay várakozását hosszabb távon sem igazolták a tények: a feladatok szaporodásával az igazságszolgáltatás nem vált érezhetően olcsóbbá, a megyék pedig továbbra sem voltak képesek terheket átvállalni az államtól.
