Századok – 2002

Folyóiratszemle - Kocka Jürgen: Kelet-Közép-Európa – Kihívás a történetírás számára V/1257

1258 FOLYÓIRATSZEMLE függőek. Ennek megfelelően a történelmi tereket sem a földrajz, a természet, vagy a megtörtént események határozzák meg elsősorban, hanem sokkal inkább kognitív folyamatok eredményeinek tekinthetők, amelyek során a kortársak ill. a történészek térbe illesztik az eseményeket. Külön tudományág, az ún. mental-mapping foglalkozik a különböző térelméletek történetével, az általuk képviselt ideológiai háttérrel, valamint az általuk kifejtett hatással. Kelet-Európa különösen hálás terület a mental mapping számára, hiszen a határokat itt nem a nemzetállamok fejlődése határozta meg, és az etnikai és kulturális sokszínűség miatt számos terület hovatartozása máig vitatott kérdés. Kelet-Európa fogalmának kutatásakor egyértelműen kiderül, hogy a mentális térképek nem csupán a pillanatnyi kulturális-politikai érdekeket képviselik, hanem erősen kötődnek a történeti valósághoz, hiszen különben rövid időn belül elvesztenék jelentőségüket. Kelet-Európa fogalma először a 19. legkorábban a 18. században jelent meg és a nyugateurópai országok használták először, mint ahogy erre Hans Lemberg és Larry Wolf rámutattak. Ehhez hasonlóan Közép-Európa fogalma is csak a 19. században jelent meg, Közép-Kelet-Európáról és Köztes-Európáról pedig csak 1918 után esett szó. Jelentős mértékben azonban csak az 1950-es évektől foglalkoztak ezekkel a történeti egységekkel, amikor az érintett területek függetlenségüket hangsúlyozták Németországgal és a Szovjetunióval szemben. Történészek egész sora próbálta megfogalmazni azokat a tényezőket, amelyek közösek Kelet-Európa országaiban, és amelyek elhatárolják ezt a területet Nyugat-Európától. Klaus Zernak a következőképpen foglalta össze ezeket az ismérveket: a latin kereszténység és az önálló egyházszervezet megszilárdulása a későközépkorban, a nyugati életmód és a német városi jog elterjedése, sajátos mezőgazdasági kultúra és rendiség, erős nemesség, gyenge polgárság, az állami önállóság elvesztése a 17.-18. században és a nemzetiségi mozgalmak a 19. században. Az itt felsorolt tényezők ellenére azonban időről időre változik, hogy mely országokat soroljuk Kelet-Közép-Európához, legtöbbször azonban a Németország, Szovjetunió és a Balkán közti területet tekintjük Kelet-Közép-Európának, amelyhez Lengyelország, Csehország és Magyarország tartozik, néha azonban Poroszországot, Ausztriát és a balti államokat is beillesztjük a sorba. A jelentős német történészek egy része foglalkozott ugyan kelet-közép-európai vagy kelet-európai történelemmel, de nagy részük a nyugat-európai történelmet tekintette mérvadónak, amely főleg a nyelvi hiányossággal és a német kultúra hagyományos nyugati irányultságával magyarázható. Az egyes országok történeti képének kialakításához elkerülhetetlen az összehasonlítás egyéb területek történelmi fejlődésével, és az összehasonlításhoz kiválasztott terület döntően meghatározza a kialakuló képet. A nyugati történelemmel való összehasonlítás hatására alakult ki a német történelem önkritikus képe, amelynek középpontjában az a kérdés áll, hogy a két világháború között a nyugati demokráciáktól eltérően miért torkollott diktatúrába a német történelem - ez „Németország különleges útjának" az elmélete. A nyugati kitekintés kétségkívül jó hatással volt a német történetírásra, ennek ellenére ki kell használni az új lehetőségeket, és össze kell hasonlítani a német történelmet a kelet-európai példákkal, hiszen így az eddigiektől eltérő következtetésekhez juthatunk. A 18.-19. század német polgársága például hiányosnak tekinthető a korabeli nyugat-európaihoz képest, ha viszont Lengyelországgal vagy Magyarországgal hasonlítjuk össze, akkor jelentősnek és befolyásosnak látjuk ugyan- j ezt a polgárságot. Szintén új eredményekre bukkanhatunk, ha a német nemzetállam fejlődését párhuzamba állítjuk Lengyelország nemzeti fejlődésével, hiszen így fény derül a német nemzeti fejlődés eddig kevésbé hangsúlyozott expanziós törekvésére. Fontos továbbá, hogy az eddig főleg kelet-európai történészek által kutatott NDK történelmét beleillesszük a nyugati történelembe, ez azonban lehetetlen a kelet-európai történelem ismerete nélkül. A történettudomány nemzeti jellege erősebb, mint bármelyik más tudományágé, mivel ( a modern történelemtudomány minden országban a nemzeti fejlődés részeként alakult ki és i mivel elkerülhetetlen, hogy mindenhol a nemzeti történelmet helyezzék előtérbe. A kelet-középeurópai történelem azonban nemzetek feletti kutatási program, így kiválóan alkalmas arra, hogy áthidalja a történetszemlélet nemzeti jellegét, hiszen a kutatás során különböző népek, társadalmak, kultúrák együttélését kell vizsgálni. A program megvalósításához leginkább az összehasonlító történelmet és a kapcsolódási pontok után kutató történelemszemléletet lehet felhasználni. Az összehasonlító történelem hasonló és eltérő jelenségeket keres, és ezekből kiindulva magyarázza meg az egyes eseményeket. A történettudomány általában két jelenséget hasonlít össze, teljesebb képet kapunk azonban, ha egy esetet a középpontba állítunk, ezt részletesen elemezzük és kiegészítésként több példát felvillantunk. Az összehasonlító történelem Kelet-Európa szempontjából is eredményes módszernek