Századok – 2002
Tanulmányok - A Sajti Enikő: Impériumváltás; magyarellenes megtorlások; kitelepítések és a konszolidáció feltételeinek kialakulása a Délvidéken 1944–1947 V/1061
A DÉLVIDÉK 1944-1947 KÖZÖTT 1107 létre, másrészt, bár kaptak földet a helyi magyar földnélküliek is, ezek a telepítések az 1918 óta bekövetkezett három impériumváltás alkalmával végrehajtott agrárreformok és telepítések közül a leginkább megváltoztatták a Vajdaság agrárnépességének, lakosságának nemzeti és politikai arculatát. A Vajdaságba nem egyszerűen a telepítésre jogosult harcosok jöttek, hanem kifejezetten azok, akik már 1941-43-ban is, az ellenállás legnehezebb időszakában is fegyverrel vagy anélkül támogatták a kommunistákat. A Vajdasági szerbek létszáma az 1940-es 593 735-ről 1948-ra 841 246-ra emelkedett. Az 1919-1941 közötti jugoszláv telepítések révén maximum 93 ezer telepes érkezett a Vajdaságba. Az 1948-as népszámláláskor a Vajdaságban már csak 37 616 telepes családot találunk, 225 696 fővel. Ezek 71,97%-a volt szerb, 17,8%-a crnagorac, 5,31% makedón, 3,17% horvát, 0,93% szlovén és 0,82%-a muzulmán. 114 különféle községben, telepes faluban, szálláson (tanya) helyezték el őket. 1946/47 folyamán tehát mintegy 3 700 család tért haza eredeti otthonába. A helyi, vajdasági agrárérdekeltek közül földet kapott 89 862 család, akik közül 18 578 volt magyar. 49 599 család szerb, 10 579 horvát, 4 470 szlovák, 4 203 román, 2 402 ruszin és 31 egyéb volt. A helyi jogosultak között kiosztott földből a magyarok 41 460 hektárt kaptak.13 8 A délvidéki magyar társadalmat tehát, mint láttuk, 1944—1947 között a korábbihoz képest erőszakosabb, sokkszerűbb behatások érték, amit a magyar szociológiai irodalom alapján joggal nevezhetünk a „társadalom szőnyegbombázásának", finomabban „demolilizálásának". Mások az átalakulások „emberi áráról" beszélnek.13 9 Befejeződött a délvidéki magyar társadalom visszastrukturálása, szinte teljesen elveszítette szellemi, és gazdasági középosztályát, de nem modernizációs folyamatok, hanem erőszakos állami beavatkozások, rezsimváltások következtében. Megnőtt az új hatalommal szembeni kiszolgáltatottságuk, egyrészt mert az anyaország keze jobban le volt kötve, mint korábban, másrészt mert a háború győztesei, elsősorban az Egyesült Államok és Anglia a kisebbségi jogoknak egyéni emberi, humanitárius szabadságjog tartalmat adtak, a kollektív nemzetközi kisebbségvédelmet pedig elsodorta saját csődje és a háború, így még a korábbi nemzetközi védőernyő is hiányzott. Amikor az általunk vizsgált kor végére eddig soha nem látott mértékben szívélyessé váltak Magyarország és Jugoszlávia kapcsolatai, amelyet Josip Broz Tito fényes külsőségekkel megrendezett budapesti látogatása koronázott meg, úgy tűnt, legalább is a magyar kormány úgy vélte, hogy rendezhető a magyar kisebbséggel kapcsolatos néhány kérdés. Amikor 1947. október 13-án a Dinnyés Lajos vezette magyar delegáció Belgrádba érkezett, hogy előkészítse a barátsági és kölcsönös segélynyújtási egyezmény aláírását, és aláírják a két ország közötti kulturális egyezményt, a magyar delegáció a tárgyalás záró jegyzőkönyvébe szerette volna bevetetni a következő passzust: „amennyiben még függő kérdések volnának, azt egymással szemben jelen egyezmény [ti. barátsági - S.E.] szellemében fogják 138 Az adatokat Nikola L. Gacesa idézett munkájának 191., 198., 346., valamint 362-378. oldalai alapján állítottuk össze. 139 A kifejezést Hankiss Elemértől, illetve Belényi Gyulától kölcsönöztük. A magyarországi vonatkozásokra lásd: Belényi Gyula: A sztálini iparosítás emberi ára 1948-1956. Szeged, 1993. Hankiss Elemér: Kelet-európai alternatívák. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1989. 11-72.
