Századok – 2002
Történeti irodalom - Quellen zur Militärgeschichte. 200 Jahre Kriegsarchiv (Ism.: Balla Tibor) IV/981
986 TÖRTÉNETI IRODALOM Kádár és a pártellenzék viszonya azért is fontos, mert a szovjet pártvezetés éppen ezt a szempontot tekintette döntőnek, amikor 1956 nyarán beleegyezett abba, hogy Kádárt visszaemeljék a Politikai Bizottságba. Szuszlov úgy fogalmazott, hogy a Politikai Bizottságba való beválasztása „erkölcsileg megköti." Huszár véleménye szerint Kádár integrálásának az volt a célja, hogy megosszák a pártellenzéket, s egyúttal megnehezítsék a Nagy Imrével való szövetkezését, valamint azt is, hogy „bármely csoport személyét zászlóként használja a Rákosi vezette PB ellen." (263. o.) Az 1956 folyamán egyre szaporodó és súlyosbodó válságjelenségeket a PB többi tagjához hasonlóan Kádár is a régi reflexek alapján ítélte meg. Helyzetértékelését az is befolyásolta, hogy kínai, majd jugoszláv útja miatt az október 23-át megelőző, sorsdöntő hetekben távol volt. Az október 23. és november 4. közötti majd kéthetes időszakon belül Kádár számára az első igazi kihívást a párt első titkári posztjára való felkérés jelentette. Sajnálatos, hogy Huszár Tibor a szakirodalom eddigi megállapításaihoz képest nem tudott közelebb jutni annak megválaszolásához, hogy Kádár az október 23-ról 24-re virradó éjjel miért utasította el, majd aztán 25-én miért fogadta el mégis a felkínált posztot. A következő törésvonal október 28-ához kötődik. Huszár azt igyekszik kideríteni: hogyan jutott el Kádár annak belátásáig, hogy a tömegekkel való fegyveres konfrontáció kudarcot vallott, s ily módon elkerülhetetlenné vált a tárgyalásos politika, valamint a tömegek jogos követeléseinek felvállalása. Huszár Tibor — Ripp Zoltánhoz hasonlóan — a döntő okot abban látja, hogy Kádár a SZOT, az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság és az írószövetség készülő megegyezését úgy interpretálja — a munkásosztály útja elválik a párttól, s így fennáll a veszély, hogy két politikai központ jön létre. Az október 30. és november 1. közötti feszült napok történéseit tanulmányozva Huszár felteszi a kérdést: hogyan élte meg Kádár az MDP feloszlatását, s a Varsói Szerződésből való kilépést. E nagy horderejű események idején nyugtalan, zaklatott reakciók valamint megfontolt, töprengő megnyilatkozások váltakozása jellemezte Kádárt. Huszár véleménye szerint az húzódik meg e jelenség mögött, hogy Kádár nem tudta cselekvésben feloldani a benne halmozódó stresszhatásokat (sérelmeket, kihívásokat), s így belső egyensúlya megbillent. A vizsgált időszak utolsó izgalmas kérdése Kádár legendás 'eltűnéséhez', a Moszkvában folytatott tárgyalásokhoz kapcsolódik. Huszár Tibor arra összpontosít hogyan módosult Kádár álláspontja a fegyveres beavatkozást illetően. November 2-án az SZKP Elnökségének adott helyzetelemzésében még azt mondja: „A fegyveres erővel való szétzúzás vérontást jelent. Mi lesz azután? A kommunisták erkölcsi pozíciója a nullával lesz egyenlő. A szocialista országoknak kárt fog okozni." (339. o.) Kádár álláspontjának november 3-ára bekövetkező módosulását vizsgálva a szerző arra helyezi a hangsúlyt, hogy Hruscsov meggyőzte Kádárt: Magyarországon időközben felülkerekedett az ellenforradalom, melyet már csak katonai erővel lehet megállítani, s szükségessé válik egy új kormány megalakítása is. Abban a kérdésben, hogy Hruscsov Rákosiék visszatérésével zsarolta volna Kádárt, Huszár — a források ellentmondásaira hivatkozva — nem foglal állást. Azt viszont hozzáfűzi, hogy e csoport léte önmagában is erőteljesen befolyásolta Kádár döntését. „Kádár zsigereiben érezte: a Rákosi-Gerő-Hegedűs-csoport nem tette le végleg a fegyvert, s ha e játszmából ők kerülnek ki győztesen, visszamenőleg igazolni fogják az összes vele kapcsolatos állításukat: likvidátor volt az illegalitásban, a márciusi frontosokkal szövetkezett az ötvenes évek elején, s a Losonczy Gézákkal, Donáth Ferencekkel, valamint a 'buharinista' Nagy Imrével együttműködve számolta fel a pártot 1956-ban is. S ami a zsigerekben él, szociológiai értelemben az is realitás, és ha az SZKP döntését mindez nem is befolyásolta, Kádár igenlő válaszát bizonyosan." (339. o.) A forradalmi eseményeket tárgyaló fejezet során a szerző időről-időre utalt azokra az új élményekre, tapasztalatokra, melyek sok mindent megkérdőjeleztek abból, amit Kádár addig megkérdőjelezhetetlennek hitt. Arra a kérdésre azonban, hogy e meghatározó tapasztalatok hogyan befolyásolták Kádár későbbi döntéseit, majd a politikai életrajz második részében kaphatunk választ. Nincs irigylésre méltó helyzetben a szerző, amikor a kádári életút 1956 utáni évtizedeinek megírására vállalkozik. A Kádár-rendszer megítélésében ugyanis végletesen ellentmondásosak a nézetek. Szerencsére az új nemzedék részéről egyre erősebb az igény olyan kutatások iránt, melyek nem a nosztalgiára, s nem a gyűlöletre alapozódnak, hanem előítéletek nélkül, a tárgyszerűségre törekedve keresik a választ olyan kérdésekre, mint pl., hogy Kádár János mennyire volt képes kiaknázni a magyarság számára a rendelkezésre álló lehetőségeket. Az életrajz első kötete — érthető okoknál fogva — e kérdés feltárására kevés lehetőséget kínált. Várjuk hát a második kötetet, és főleg azt, hogy a folytatásban mennyire lesz képes a szerző e kihívásra válaszolni. Varga Zsuzsanna
