Századok – 2001
TANULMÁNYOK - Tóth István György: Galántáról Japánba. Olasz misszionáriusok a 17. századi Magyarországon és Erdélyben IV/819
864 TÓTH ISTVÁN GYÖRGY hittérítők nem szívesen írtak a római bíborosoknak. Egy szerzetes ugyanis a rendi regulák szerint csak gyalog járhatott, ha azonban ehhez valóban ragaszkodnak a misszionáriusok, az a missziók sikerét ugyancsak veszélyeztette volna. Magyarország szárazföldi ország volt, de az út ide a misszionáriusok számára éppenúgy tengeren vezetett, mintha Kongóba vagy Japánba indultak volna. Igaz, uszkok kalózok fenyegették a misszionáriusokat az Adrián is, és a szélcsend vagy éppen a vihar miatt gyakran a tervezettnél jóval hosszabb lett az út, de így az utazás még mindig biztonságosabb, gyorsabb és főként kiszámíthatóbb volt, mint a szárazföldi utakon. Ezért — bár egy mai utazónak aligha jutna eszébe, hogy Anconából Velencébe ne országúton, hanem hajón menjen — a Magyarország felé tartó misszionáriusok ezt az Itálián belüli utat is hajóval tették meg, általában valamelyik velencei gályán kértek helyet maguknak. Velencéből azután a legtöbbször szárazföldön, Ljubljanán, Grácon, Bécsen át folytatták az útjukat a magyarországi missziókba. Volt azonban olyan misszionárius is, mint a magyarországi provinciális, Giuseppe Rossi, aki 1638-ban Velencéből gályával folytatta az útját Triesztbe, hogy onnan utazzon tovább Krakkóba, majd innen, Lengyelországból közelítse meg a sztropkói kolostort, a misszió székhelyét.172 Az, hogy a szerzetesek fegyveresen, lóháton járták volna a magyar falvakat, mint ahogy ezt sűrűn feljegyezték a hódoltságban missziózó bosnyák ferencesekről,17 3 (akik erre külön pápai kiváltságokat is kaptak), minden bizonnyal nem fordult elő az olasz hittérítők között. Azt azonban joggal feltehetjük, hogy ismerős nemesek, kereskedők segítségét igénybe véve, gyakran közlekedtek kocsin, amit azonban nem siettek kiemelni a Hitterjesztés Szent Kongregációja bíborosainak írt leveleikben. A rendkívül szigorú szabályzatú kapucinusok pedig valóban gyalog jártak. Guglielmo d'Oleggio da Speloncato kapucinus, aki egy magyarországi hódoltsági missziót szervezett, végülis sikertelenül, gyalog kelt át az Alpokon. Ezt ki is hangsúlyozta Francesco Ingolinak írt leveleiben.174 1642-ban arról írt, hogy két, szintén a magyarországi misszióba szánt társával együtt Itáliából Bécsbe a tél közepén böjtölve és mezítláb utazott, akkora szenvedéseket viselve el, hogy ha Ingoli meghallja ezeket, akkor elborzad és sírva fog fakadni.17 5 Az önsanyargatás azonban nem tett jót a missziós munkának: d'Oleggio az út fáradalmai következtében megbetegedett, és már azon gondolkodott, hogy a hittérítő terveit feladva, visszatér Itáliába.17 6 1638-ban Pietro da Sant'Angelo da Fermo olasz konventuális kiemelte Crisostomo Klusról, a konventuális misszió egyik lengyel tagjáról, hogy jámborsága meglepte az olasz provinciálist: Klus atya ugyanis minden ünnepnap négy-öt 172 APF SOCG Vol. 22. Fol. 139. Egy világi pap misszionárius, Fodordésy István erdélyi pap 1658-ban Rómából Anconába ment, innen hajón Velencébe, majd postakocsin folytatta az útját Bécsbe. APF Fondo di Vienna Vol. 6. Fol. 84. 85. 91. 173 Tóth István György: Szent Ferenc i. m. passim, az ott idézett irodalommal. 174 APF SOCG Vol. 85. Fol. 243. 248-250. 274. 178 APF SOCG Vol. 85. Fol. 246-250. 176 A következő hetekben írt levelei szerint azután az egészsége és ezzel együtt a szokott lelkesedése is helyreállt, ismét Rómába akart menni, de most már nem azért, hogy visszavonuljon, hanem hogy ott beszámolhasson a Hitteijesztés Szent Kongregációjának a magyarországi misszió terveiről. D'Oleggio úgy számolta, hogy a Bécs-Róma távolságot oda-vissza 3-4 hónap alatt járja meg. APF SOCG Vol. 85. Fol. 243. 274.
