Századok – 2001

FOLYÓIRATSZEMLE - Petersohn; Jürgen: Hatalmi jelvények és szerepük a Német-Római Birodalomban a középkor folyamán II/521

522 FOLYÓIRATSZEMLE vizsgálhatók, amelyek a következők: a reáliák, a korabeli képi ábrázolások, valamint az írásos feljegyzések. Mindegyikük különböző módszertani megközelítési módot igényel és az eredmények sem minden esetben egyeznek meg. Petersohn a művészettörténészek és a történészek többségének véleményével ellentétben hangsúlyozza, hogy pl. a képi ábrázolások túl pontatlanok és szubjektívak ahhoz, hogy segítségükkel azon koronákat rekonstruáljuk, amelyek nem maradtak fenn. Az írásos források csak a 12. századtól említik a birodalmi inszigniákat mint jól körülhatárolt tárgycsoportot, ami nem jelenti azt, hogy azok a korábbi időszakban ne fordultak volna elő. A különböző történeti munkák, levelek, költemények szerzői általában csak háromnégy tárgyat neveznek meg az egész részeként. Az inszigniák hovatartozását jelzőkkel fejezték ki, amely során az uralkodó „hivatalának" megnevezése volt a meghatározó szempont (királyi, illetve császári jelvények), a birodalmi inszignia elnevezés csak a késő középkorban kerül előtérbe. Modern nézőpontból szemlélve a német uralkodói jelvények esetében — hasonlóan a többi európai uralkodó hatalmi jelvényéhez —-, olyan tárgyakról van szó, amelyeknek a középkori, és részben már az ókori uralkodói szemiotika értelmében jelképes funkciója volt. Signa-ként magát az uralkodót jelölték, és politikai mondanivalójuk a laikusok számára is érthető volt. Használatukat a királyság, illetve a császárság monopolizálta. Gottfried von Viterbo például a következő inszigniákat említi: szent kereszt, lándzsa, korona, jogar, országalma, kard. Ezek megfelelnek az uralkodói szimbólumok azon csoportjának, amelyek Nagy Ottó császárrá koronázása óta a középkori inszignia-propaganda legfontosabb médiumain, az uralkodói pecséteken előfordultak. Az uralkodót a pecséteken először csak mellszoborként ábrázolták, majd megjelennek az egészalakos ábrázolások is, amelyeken az uralkodó fején viseli a koronát, a jogart és az országalmát pedig a kezében tartja. Petersohn utal a felmerülő terminológiai problémákra is. A szignum, inszigne, inszignium szavak a középkori latinban nemcsak az uralkodóijelvények megjelölésére szolgáltak, hanem általában is jelvényt jelentettek. A modern értelemben vett „hatalmi jelvény" fogalma sokkal tágabb annál, mint amit a jelvények azon kánonja jelöl, amely a koronázási szertartás formulájából, valamint a kor kincsjegyzékeiből rekonstruálható. A középkori forrásokban a „hatalmi jelvény" fogalomnak nincs is konkrét megfelelője, a német nyelvű szövegekben a 14. századtól gyakran találkozunk a „birodalom ékszerei" megjelöléssel. A német inszigniák legrangosabbikát a nagy értékű ereklyék alkották, a királyság egyéb hatalmi jelvényei rangban csak ezek után következtek. Amennyiben egy hatalmi jelvény nem tartozott az ereklyék sorába, bármikor pótolható volt. A 14. századig elő is fordultak ún. kicserélési perek, amiről az egyes tárgyak különböző kora is tanúskodik. Egészen a 15. századig egy „élő" gyűjteményről van szó, amely csak a Nürnbergbe szállítás után állandósult. Az ereklyék és a tényleges uralkodói jelvények használata között lényeges különbség fedezhető fel. Bár együttesen alkották a császári hatalmi jelvényeket, de csak az uralkodói jelvények (a korona, a jogar, az országalma és a kard) „öltöztették" fel az uralkodót, kerültek vele testi kapcsolatba. Petersohn ezzel összefüggésben egyrészt bemutatja a német királyi jelvények használatát az uralkodók hétköznapjaiban, valamint külön elemzi a birodalmi ereklyék kultikus tiszteletének következményeit az inszignia-használatra. A szerző felhívja a figyelmet arra a tényre, hogy a hatalom átruházása az inszigniák átnyújtásával a középkor folyamán mint politikaiszimbolikus cselekedet egyáltalán nem volt szokatlan. Mindezt példákkal is illusztrálja. Már a késő Karoling kor ismerte és alkalmazta a hatalmi jelvények küldésének legitimizáló rituáléját, a birodalmi jelvények kiadása pedig a hatalomról való lemondás jelének minősült. Míg az uralkodói jelvények átadása a még uralmon levő uralkodó által egy jövőbeni uralkodónak világi fejedelmek között zajlik, addig a liturgikus jelvények átnyújtása már szakrális eseménynek minősül és benne az egyház aktív szerepe a meghatározó. Nyugat-Európában legkésőbb a 9. században kialakultak az uralkodók egyházi beiktatásának formái. Az uralkodó felkenését, valamint az uralkodói jelvények ünnepélyes átadását magas rangú egyháziak (érsek, bíborosok, pápa) végezték. Ezen liturgikus felavatási aktus feltétele volt a trónutódlás kérdésében hozott politikai konszenzus, amit az egyházi szertartás erősített meg. Hosszú ideig ezen utóbbitól számították az uralkodás kezdetét. Az ünnepi mise keretében a felkenés után az inszigniák átadása meghatározott formulák és imák kíséretében történt, amelyek az adott tárgyak allegorikusszimbolikusjelentését magyarázták. A német uralkodók számára mérvadó keleti-frank-német királykoronázás, valamint a császárkoronázás rendje kezdetben bizonyos részletekben eltért egymástól. Később megfigyelhető bizonyos tárgyak elhagyása (a gyűrű és a bot) és beiktatása (országalma), aminek következményeként mind a római, mind az aacheni rítus során egy egy-