Századok – 2001
TÖRTÉNETI IRODALOM - Kristó Gyula: A tizenegyedik század története (Ism.: Thoroczkay Gábor) II/500
503 TÖRTÉNETI IRODALOM megszülethetett. Világosan leírja a vármegyék és várispánságok közötti különbségeket, s ez utóbbiak számát István uralmának végén 30-ra, míg Salamon uralma idején már 45-re teszi. Említett monográfiájához hasonlóan itt is némiképp tartózkodóan említi a megyei bírák (királybíró, billogos) szerepét, jóllehet Váczy Péter és Zsoldos Attila kutatásai nyomán nagyban valószínűsíthető, hogy a középszintű igazságszolgáltatás a 11. század folyamán e közegek, s nem az ispán kezében volt. Ennek értelmében az ispán helyettesének, a comes curialisnak a feltűnése is legkorábban csak a század végére tehető (az első forrás, amelyben szerepel, az 1113. évi zobori oklevél), hiszen először Kálmán törvényeiben korlátozzák a királybírák jogkörét. Kristó visszafogott állásfoglalása a királybírói rendszerrel szemben a tekintetben mindenképpen érthető, hogy a szakirodalom a mai napig nem adott világos választ arra, hogy miért hozott (volna) létre egy külön igazgatási, s egy külön törvénykezési szervezetet az államalapító. A válasz talán Szent István egyensúlyozó politikájában rejlik, hiszen az ispáni tisztséget olykor nem teljesen megbízható, frissen behódolt és kereszténnyé vált törzsi-nemzetségi előkelőkre volt kénytelen bízni (esetleg ilyen személy volt Vata), míg a neki alárendelt bírói tisztségekbe helyezett embereinél nem kellett ilyen kompromisszumokat kötnie. (Ilyen bírákat említhet esetleg az ispánok mellett a szentistváni I. dekrétum — igaz, idegen forrásból átvett — 3. cikkelye). A hadügy és a határvédelem történetére rátérve röviden a kíséret, a gyepű, s a katonai segédnépek jelenlétével jellemezhető előzményeket mutatja be, majd hangsúlyozza a német mintájú páncélos lovasság megszervezését és döntő súlyát a 11. század folyamán. István korától a várispánságok, s azok szolgarendű lakói, a várnépek jelentették az állandó hadszervezetet. A vitéz (miles) kategóriáról szólva kiemeli, hogy „a 11. század végére egyre távolabb került az alávetett sorba süllyedt köznéptől, határozottan közeledett a társadalmi hierarchia magasabb csoportjához" (68. o.). Más vélemény szerint éppen a vitézek egy jelentős hányadának beállása a várszervezetbe, közszabadságuk ilyetén feladása teremtette meg all. század végére a várjobbágyi réteg alapjait (Zsoldos Attila). A szerző e részben részletesen ábrázolja még a határvédelem módozatait és azok szervezeti keretét is. A külpolitikát összefoglaló alfejezet alapvető megállapítása, hogy az augsburgi vereség (955) után egészen 1091-ig, Szent László horvátországi hódításáig a magyar külkapcsolatokat védekező magatartás uralta. A hamar formálissá váló Géza-kori német-magyar kapcsolatok csak a Gizellaházasság után újultak fel, s a német orientáció — az állami szuverenitás megtartásának igénye mellett — sokáig meghatározó volt. Kristó Gyula kiemeli Salamonnak és utódainak eredményeit az 1060-1090-es években a királyságra törő keleti nomád népek elleni küzdelemben, hiszen ez utóbbiak sikere a keresztény állam megsemmisülését vonta volna maga után. A harmadik fejezet a kereszténység helyzetét mutatja be az első ezredforduló utáni században (75-111. ο.). A 10. századi térítés kapcsán — amellyel már a korábbi fejezetekben is foglalkozott — Kristó Gyula továbbra is a viszonylagos jelentéktelenséget emeli ki: mind az erdélyi Gyula országában, mind Géza törzsi államában vontatottan haladhatott a krisztianizáció, s ez utóbbi területén is inkább a keleti szertartás jelent meg dominánsan. Az igazi fejlődés a 990-es évek második felében indult meg, Adalbert és a bajor házasság után megjelentek a térítőpapok a Kárpát-medencében (Radla-Sebestyén, Asrik-Anasztáz, Querfurti Brúnó). Gellért püspök kapcsán megemlíti, hogy legendájából tipikus nomád társadalom képe rajzolódik ki. Kristó Gyula az egyházszervezet kiépítésében több szakaszt tételez fel: Veszprémet és Győrt még a koronázás előtt létrejövő egyházmegyéknek tekinti, majd 1001-1003 között születhetett Esztergom érseksége és az északról dél felé terjeszkedő erdélyi püspökség. A következő fontos dátum 1009: ekkor alapíthatták a pécsi és egri egyházmegyét, s a hamarosan érsekségi központtá váló kalocsai püspökséget. Biztosan István alapítása volt még Csanád (1030), de Bihar és Vác esetében kétségesnek tekinti az államalapítóhoz való kapcsolást. A fentiek értelmében a szerző nem preferálja a Pseudo-Isidorus-féle egyházszervezési elv István-kori tényleges megvalósulását. A második nagy egyházszervező királynak — joggal — Szent Lászlót tekinti, hiszen Zágrábban püspökséget alapított, míg a kalocsai érsekség székhelyét Bácsra, a bihari püspökségét pedig Váradra helyezte át. Foglalkozik még a dómkolostorokból székeskáptalanokká váló egyházi testületek fejlődésével, valamint a plébániahálózat és az esperest szervezet kialakulásával is. Miniportrékat kaphatunk a század főpapjairól: Domokos érsekről, a Györffy-féle azonosítást elfogadva Radla-Sebestyén és a Hartvik által egy személynek vett Asztrik-Asrik-Anasztáz esztergomi érsekekről (érdekes, hogy ez utóbbinál Kristó úgy tűnik, hogy nem fogadja el — a nézetünk szerint bizonyosnak tekinthető — kalocsai főpapi működését), majd a pécsi egyházmegyét vezető Bonipert és Mór püspökökről, Szent Gellért csanádi főpapról és Leodvin bihari püspökről. A kolostori élet
