Századok – 2001

TÖRTÉNETI IRODALOM - Kristó Gyula: A tizenegyedik század története (Ism.: Thoroczkay Gábor) II/500

501 TÖRTÉNETI IRODALOM A professzor a mű bevezetőjében megvonja a tárgyalás időhatárait, amelyek Géza nagyfejedelem halálától (997) Szent László haláláig (1095) terjednek. A munka ábrázolási módját „szociologikusnak" minősíti, azaz szakít az általa többnyire gyakorolt döntően politikatörténeti, időrend szerint haladó tárgyalással, s a 11. század különböző viszonyainak (állam, vallás, társadalom, mindennapi élet) mindenkor az azt megelőző időszak körülményeivel összevető, a fejlődést regisztráló és elemző bemutatását választja. A két évszázad — a 10. és a 11. — közötti döntő különbséget már itt hangsúlyozza: a magyarság keleti irányultságát a máig ható, nyugat felé tekintő orientáció váltotta fel e roppant fontos történelmi érában. A munka első fejezete így természetszerűleg a 10. század viszonyait mutatja be (9-25. o.). Kristó fenntartja az elmúlt években kemény szakmai vitákban megvédelmezett álláspontját, miszerint életmódját tekintve a honfoglaló magyarság lótartó nomád nép volt. Röviden összefoglalja a kalandozások mibenlétét is, hangsúlyozva, hogy azok lezárulta a 10. század második harmadában mély krízist okozott. A korszak magyar társadalmát „az egyenlőség valósága és illúziója" (19. o.) jellemezte, a katonai érdemek alapján kiválasztódott vezetőréteget — a szerző által korábbi munkáiban jóval kevésbé kiemelten említett — kíséret vette körül, míg a kalandozó hadjáratok hasznától eleső szegény szabadot már a lesüllyedés réme és az életmódváltás kényszere fojtogatta. A politikai viszonyok leírásánál is évtizedek alatt kiérlelt nézeteit közli Kristó Gyula. A felbomló nomádállami fejedelemség a 10. század közepétől az ország egy-egy régiójában önálló fejlődésnek indult törzsi államoknak adta át a helyét, s ezeket az államkezdeményeket az önálló külpolitikai tájékozódás is jellemezte. A nagyfejedelmi törzs vezetői, az Árpádok, Augsburg után békepolitikát folytattak, s Róma, ill. a Német-római Birodalom felé orientálódtak, de a szerző — újabb munkáihoz hasonlóan — igen szerény mértékűnek állítja be a Géza-kori kereszténység fejlődését (nem alakultak püspökségek, apátságok, a nagyfejedelem idejéből származó Veszprémvölgy a Sarolt által propagált keleti rítust terjeszthette). Ezt műve más helyén (71. o.) azzal magyarázza, hogy a nagyfejedelem rájött: országát nem fenyegeti német támadás. Döntő változást véleménye szerint csak Szent Adalbert prágai püspök 995/996-ra tehető magyarországi megjelenése hozhatott, talán a későbbi vértanú keresztelte meg a későbbi István királyt, tanítványai számára Pannonhalmán monostor építését kezdték meg, létrejött Gizella bajor hercegnővel a fejedelemfi frigye, s Veszprémben püspökség építését határozták el. A kevés számú forrás alapján Gézát a „halogatás" embereként is kétségkívül joggal lehet ábrázolni, de a kortárs kútfők közül Merseburg! Thietmar beszél Géza udvarának főpapjáról (antistes), így a latin térítők folyamatos jelenléte szerfölött valószínű a nagyfejedelem udvarában, már csak a német birodalom megfigyelőjének szerepkörében is. (Kristó Gyula szerint a latin térítőpüspöki intézmény a 970-es évek után elenyészett, 1. 80. ο.). A meghatározó személyiség azonban kétségkívül Sarolt fejedelemasszony lehetett (őrá több helyen is visszatér a szerző), Querfurti Brúnó és Thietmar híres mondataiból a 970-990-es évek domináns szereplője rajzolódik ki, de az ortodox orientáció hangsúlyozásában magunk már csak azért is óvatosabbak vagyunk, mert ismeretes, hogy Bizáncban Géza csak a második magyar politikai tényező lehetett (volna) - éppen apósa, az erdélyi Gyula mögött. A második fejezet az első keresztény évszázad királyságát mutatja be (27-74. ο.). A szerző ι szabatosan leírja a királyi méltóság mibenlétét, hangsúlyozva annak all. században még döntő jelentőségű egyházi jogkörét is. Korábbi munkáihoz hasonlóan elfogadja a pápa általi koronaküldés ι valóságát, többek között érvként említve, hogy 1044 után III. Henrik is Rómába, a Szentszékhez küldte vissza a megszerzett főhatalmi jelvényeket. Kristó professzor szükségképpen állást foglal az 1 utóbbi évtizedekben oly sokat tárgyalt királylándzsa kérdésében is: ezt nézete szerint még házasságkötése alkalmából kaphatta Vajk, de mivel egyfajta német függőséget jelképezhetett, hamarosan elvesztette jelentőségét, átadva helyét a koronának (pl. az Intelmek is csak ez utóbbi jelvényről beszélnek). Véglegesen az 1050-es évek végére tűnhetett el a magyar főhatalmi szimbólumok közül, hiszen a híres várkonyi jelenetben már semmiféle szerepet nem játszik. Magunk is úgy gondoljuk, hogy a lándzsa egyfajta elköteleződés jelképe lehetett a birodalom irányába, de jelentősége a szerző által feltételezettnél talán lassabban enyészhetett el: miként maga is említi, Istvánt az 1031. évi kazulán is szárnyaslándzsával ábrázolják (erre 1. még Tóth Endre, Századok 1997. 17., 24., 26-27.), s az 1040-es években is főként ezt — s nem a koronát — emlegetik a külföldi kútfők. Hogy az Intelmek csak a koronát említik, talán azzal magyarázhatjuk, hogy az állama önállóságára kínos figyelmet fordító István az 1020-as évek második felében (amikor az erkölcstanító könyvecske készülhetett a felnőttkorba jutó Imrének, s megjelentek az első repedések a német-magyar jóviszony falán) nem akart hangsúlyt helyezni a birodalomból származó jelvényre, míg 1031-ben, a németmagyar békekötés után már kevesebb rosszérzéssel viselhette a győzelem szimbólumaként is értei-