Századok – 2001
MÚLTUNK KRITIKUS KÉRDÉSEI - Kristó Gyula: Modellváltás a 13. században II/473
483 MÚLTUNK KRITIKUS KÉRDÉSEI adott nekik semmit, hanem a már odaadományozott birtokokat is visszavette a saját hatáskörébe és tulajdonába... Ez az a fájdalom, ez az a kard, amely átjárta a magyarok lelkét". IV Béla akként akarta visszaállítani a királyi hatalom régi fényét, hogy ennek érdekében magát a régi királyi hatalmat akarta feléleszteni. Ennek pedig 1238 táján már leküzdhetetlen gazdasági és társadalmi akadályai voltak. Abban az országban, amely egyre jobban távolodott a Szent István-i és a III. Béla kori viszonyoktól, sem Szent István, de még III. Béla korát sem lehetett többé visszahozni. Erre IV Béla az 1241. évi tatárjáráskor döbbent rá, amikor a muhi csatát megelőzően a magyar urak „azt szerették volna, hogy vereséget szenvedjen a király, és azután ők kedvesebbek legyenek neki" (Horváth János fordítása). IV Béla király „forradalomellenes", restaurációs politikája 1241-1242-ben látványosan, a tatárdúlás szomorú díszletei közepette megbukott. A század harmadik korszaka az 1242-1272 közti három évtizedet foglalja magában (ide számítva V István rövid ideig tartó országlását), és azt összefoglalóan a reformok, a fontolva haladás időszakának mondhatjuk. IV Béla elvetette a „forradalomellenességet" (ez II. András halálával amúgy is tárgyi alapját vesztette), de természetesen nem akart apja „forradalmi" útjára sem lépni. Az arany középutat az ország reformok útján történő megújításában (renovacio regni) találta meg. Legalább ilyen joggal beszélhetünk azonban önnön megújításáról is. Az a fiatal Béla, aki életkorának fittyet hányva konzervatív politikát folytatott, az öregedés útjára lépve, 40. életéve felé közeledve és azon jócskán túl is felhagyott konzervativizmusával, és nyitottá vált a reformokra. Ez arról tanúskodik, hogy felismerte: a régi dicsőség nem hozható vissza az idejétmúlt viszonyok helyreállításával, hanem a megváltozott állapotok új kezelési módokat igényelnek. Ez a felismerés ugyan lényegében véve megegyezik apja egész uralkodása alatt folytatott politikájának alapvetésével, de attól ütemében, ennek folyományként pedig eredményeiben különbözött, továbbá még abban, ami emberi habitus szempontjából olyannyira elválasztotta apát és fiát egymástól. András bohém volt, örökifjú és meggondolatlan, Béla pedig szigorú erkölcsű, koravén és megfontolt. IV Béla több mint negyedszázad alatt reformok egész sorát valósította meg. A legtöbb valamilyen módon kapcsolódik ugyan II. András „forradalmi" lépéseihez, de a kivitelezésben ő nem a szélsőséget hajszolta, hanem bölcs önmérsékletet tanúsított. A legjobban talán államháztartási reformja igazolja ezt az állítást. Míg II. András előtt az ország gazdasága domaniális alapokon nyugodott, II. András pedig úgyszólván teljesen regále alapokra kívánta azt helyezni, addig Béla vegyes rendszert valósított meg. Egyfelől nem mondott le a királyt földesúri jogon megillető jövedelmekről, s ennek érdekében királyi erdőispánságokat szervezett, illetve működtetett (elsősorban a Felvidéken), sőt birtokvisszavételi akciókat is indított. Ami ez utóbbit illeti, 1248-tól Szlavóniában, 1249-ben a Szepességben folyt, illetve indult el a restauráció, ami 1254-től országos méretűvé duzzadt. Ennek célkitűzése azonban gyökeresen különbözött a tatáijárás előttitől. Most — római jogi elem igénybevételével — ekként fogalmazta meg programját: „a tatár pusztítás után országunk feldúlt állapotát meg akarjuk javítani, és mindenkinek a magáét (suum cuique) visszaadni". Az elérendő cél többé már nem a III. Béla kori (azaz végső fokon a Szent István-i alapokon nyugvó) gazdasági rend helyreállítása, hanem a
