Századok – 2001
TÖRTÉNETI IRODALOM - Somogyi Éva: Kormányzati rendszer a dualista Habsburg Monarchiában (Ism.: Deák Ágnes) I/218
218 TÖRTÉNETI IRODALOM narchia föderalizálása realistább megoldásnak tűnt. Mindenesetre, az első világháborúig az Ausztria vagy Ausztria-Magyarország keretében létrehozandó autonómia elve sokkal gyakrabban és tisztábban jut kifejezésre a volt Dácia felélesztéséhez képest." Összességében megállapíthatjuk, hogy Eugenia Glodariu tanulmányát, mely átfogó és részletes leírást nyújt a Monarchiában működő román diákszervezetekről, (elfogultságai ellenére) haszonnal forgathatják a románul tudó magyar történészek is. Baumgartner Bernadette Somogyi Éva KORMÁNYZATI RENDSZER A DUALISTA HABSBURG MONARCHIÁBAN (A közös minisztertanács, 1867-1906) História Könyvtár. Monográfiák 8. MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1996. Igen nagy űrt tölt be Somogyi Éva könyve a magyar történeti irodalomban. Bár a kiegyezés teremtette közösügyi intézményrendszer értékelése hagyományosan a történeti kutatások homlokterében álló téma volt, de a kiegyezést születésének pillanatától kezdve övező kiélezett politikai vita jó ideig hátráltatta az intézmények mindennapi működési mechanizmusainak tárgyilagos vizsgálatát, az csak az utóbbi évtizedekben indult el. Ezen kutatások eredményei mindenekelőtt a közös minisztertanácsi jegyzőkönyvek kiadásának jelenleg is folyamatban lévő munkálatai során elkészült kötetek német nyelvű előszóiban láttak napvilágot Komjáthy Miklós, Diószegi István és Somogyi Éva tollából. Somogyi Éva azonban amellett, hogy két részidőszak jegyzökönyveit maga tette közzé, áttanulmányozta az 1867-1906 közötti időszak teljes minisztertanácsi iratanyagát, valamint az igen gazdag napló- és memoárirodalom, illetve az érintett személyiségek hivatali és magánlevelezésének adatait. Elsőként vállalkozott arra, hogy átfogó képet adjon ebben a kötetében a közös minisztertanács működéséről, s hogy ezen időszak egészére vonatkozóan válaszokat találjon a már korábban feltett kérdésekre (Mennyire volt valóságos hatalmi centrum a közös minisztertanács; mennyiben volt felelős testület, s mennyire érvényesültek működésében a parlamentáris alapelvek; kikből állt a testület, s kormányt alkottak-e egyáltalán a közös miniszteri tárcák betöltői. Emellett azonban jelentős új szempontokkal is gazdagította eddigi ismereteinket. Röviden áttekinti a közös, illetve a közös érdekű ügyek kezelésére hivatott minisztériumok létrehozását, bemutatja a kiegyezési államszervezet létrejöttének folyamatát, fokozatos formálódását. Áttekintést ad a külügyminiszternek a birodalom politikai irányításában tradicionálisan betöltött kitüntetett szerepéről a megelőző időszakban, s ennek nyomán Friedrich Ferdinand Beust báró külügyminiszter birodalmi kancellári ambícióiról. Részletesen tárgyalja a birodalmi kancellária felállításának tervét, s annak — a magyarországi és az ausztriai politikusok tiltakozása nyomán — a közös külügyminisztériumon belüli „elnöki szekcióvá" való szelídülését. Kimutatja, hogy bár a magyar történetírás e terv mögött korábban kizárólag csak a magyar önállósági törekvések ellensúlyozásának tervét látta, Beust eredeti motívumai között kezdetben jóval nagyobb szerepet játszott az ausztriai belső politikai ügyekbe való beavatkozás igénye, mindenekelőtt a kiegyezési megállapodások ottani elfogadtatása és a szláv nemzeti mozgalmak föderatív törekvéseinek semlegesítése érdekében. Megismerkedhetünk a pénzügyminisztérium és a hadügyminisztérium létrehozásának főszereplőivel, a főképp az utóbbi esetében jellemző hatásköri vitákkal az uralkodó katonai kancelláriája, az 1869-től a hadsereg főfelügyelője tisztét betöltő Albrecht főherceg és a mindenkori hadügyminiszter között. Az ezt követő két fejezetben Somogyi Éva mintegy kézzelfogható közelségbe hozva mutatja be a közös minisztertanács tevékenységét. Elemzésében a működésnek igen szűkszavú és inkább ι tiltott területek" meghatározására összpontosító törvényi szabályozása (s a magyarországi és ausztriai vonatkozó törvények nem lényegtelen eltérései) mellett a mindennapok ügymenetéből kialakuló szokásjogra és gyakorlatra irányítja a figyelmét, aminek e szerv esetében — melynek mindvégig nem volt belső szabályzata, állandó székhelye, rendszeresített ülésrendje — rendkívül fontos szerep jutott. A joghézagok teremtette politikai játékteret minden résztvevő igyekezett a napi gyakorlat elemeivel számára kedvező módon kihasználni.
