Századok – 2001
FIGYELŐ - Urbán Aladár: A magyar külpolitika dimenziói 1848/49-ben. Gondolatok Kosáry Domokos könyvéről I/191
FIGYELŐ 201 kormány hozzájárulásával — felszerelésükkel és poggyászukkal hazájukba vonulnak. Ez a tervezet — állapítja meg Kosáry — már nem a lengyel légió mintájára szervezi ezt az alakulatot, szaporítva a magyar haderő oldalán harcoló csapatokat. Ez baráttá teszi a tegnapi ellenfelet, s egyben „külpolitikai és katonai szövetséget hozott létre" Magyarország és a dunai fejedelemségek, pontosabban „az azok nevében intézkedő román emigráció között". (209. ο.) A légió tervezetét elvileg jóváhagyva, Kossuth a részletek kidolgozását Bemre és Bálcescura hagyta, ami a román fél számára igen megnyugtató volt, mivel Bemben jobban bíztak, mint a magyarokban. A román-magyar megbékélésnek ez a jelentős — bár jelképes — gesztusa adta az ösztönzést — mondja a szerző —, hogy a hazai nemzetiségi kérdés egészére próbáljanak megoldást találni. így született meg Szegeden egy heti vita után a július 28-án elfogadott nemzetiségi törvény. Mielőtt vitáját és a szakirodalom eredményeit a munka ismertetné, leszögezi: „A törvény jelentőségét akkor is elismerhetjük, ha tudjuk, hogy korábban több sikert érhetett volna el, és hogy ekkor, az utolsó hetekben, tényleges alkalmazására nem kerülhetett sor." (212. ο.) A törvény elfogadását Szemere határozott fellépése biztosította, aki a záróülésen a zsidók emancipációját is elfogadtatta. Mindkét aktusról joggal állapíthatta meg az emigrációban Szemere: „az elvet kimondani mindig ideje van". (216. o.) A munka másik legterjedelmesebb fejezete az „Anglia és Magyarország", amely először az angol kormányok 1815 utáni, a Habsburg- és a Török Birodalmat érintő politikáját tekinti át. Emellett összefoglalja a reformkori magyar értelmiségnek — köztük kiemelten Széchenyinek — angliai ismereteit, illetve a szigetországról vallott nézeteit. Kosáry figyelmeztet arra, hogy a külvilág, elsősorban a Nyugat elől Magyarországot „valósággal elfedte" a Monarchia. (222. o.) Az angol álláspontot ismertetve rámutat, hogy 1848 tavaszán három hivatalos, vagy annak tekinthető angol álláspont volt a magyar forradalomról: Palmerston külügyminiszteré, a Bécsbe akkreditált Ponsonby nagyköveté, valamint a diplomáciai ágensként Pozsonyban tartózkodó Blackwellé. (235. ο.) A fejezetnek a szűkebb témát érintő érdemi része Pulszky Ferenc szerepével foglalkozik, aki 1848 végén Kossuth tudta nélkül menekült el az országból. Az Angliába érkezett Pulszky társadalmi kapcsolatai révén hasznosnak ígérkező tevékenységet folytatott, így Teleki javaslatára Kossuth jóváhagyásával „hivatalos" diplomáciai megbízottként tevékenykedett. Pulszkyt magánemberként Palmerston is fogadta, ismerős képviselők információi alapján parlamenti vitát kezdeményeztek, ellenzékiekkel kialakított sikeres kapcsolatai révén a sajtóra befolyást tudott gyakorolni, sőt barátai segítségével népgyűléseket szervezett a magyar függetlenség mellett. A munka Palmerston magatartásának magyarázatául idézi Pulszky emlékiratait, miszerint Anglia szükségesnek tartja és természetesnek tekinti Ausztriát, ezért tanácsolja az osztrák-magyar kapcsolatok rendezését, mivel „az európai államok keretébe nem illenek be kis államok azon helyen, melyet Ausztria foglal el". (250. ο.) A fejezet befejezésül ismerteti Palmerston későbbi belpolitikai célzatú magyarbarát gesztusait, majd az osztrák megtorlást elítélő kijelentései miatt 1849 augusztusára megromlott osztrák-angol viszonyt. Ez a változás pedig jótékony hatást gyakorolt
