Századok – 2001

FOLYÓIRATSZEMLE - Beil; Christine: Remény és keserűség között VI/1489

FOLYÓIRATSZEMLE 1489 német külpolitika szívesen felhasználta a "zsidókérdést" propaganda céljára, de döntő pillanatokban - mint a lengyel-német viszony alakulása - a zsidók sorsa másodrangúvá vált. Ez a kettős politika folytatódott végeredményben a weimari köztársaság idején is. A német-lengyel határ kialakításánál, hogy Felső-Szilézia elcsatolását megakadályozza, a Külügyminisztérium nemzetközi fórumokon, utalva a lengyel pogromokra, többször hangsúlyozta, milyen veszélyekkel járna a Felső-Sziléziában élő zsidóknak a lengyel barbarizmusnak való kiszolgáltatása. Ugyanakkor tiltakozott a német nyelvű zsidóság elvándorlása ellen ezekről a területekről, hiszen maradásukkal a német kultúra továbbélését biztosíthatták. A Külügyminisztérium az ellen is fellépett, hogy a Németországba menekült zsidókat kiutasítsa a német állam, mivel — ahogyan a jelentések írták — félő, hogy ez a német nagybirtokosok lengyel kiutasítását vonná maga után. A német kisebbségek iránti aggodalom határozta meg a Külügyminisztériumnak a zsidó menekültek németországi helyzetéről megfogalmazott véleményét is. Mindennek fényében egyértelmű, hogy a német diplomáciát és a diplomatákat nem a fanatizmus vagy különböző ideológiai megfontolások vezérelték tetteikben, hanem kizárólag a pragmatizmus és az opportunizmus. A külügyi szolgálat tagjai nem jellemezhetők szélsőséges antiszemitaként, a Völkischer Beobachter és a Stürmer kirohanásait idegenkedve figyelték. Számukra az elsőrendű az volt, hogy a német érdekek a lehető legjobban érvényesülhessenek. Mivel a zsidóellenes politika kontraproduktívnak bizonyult volna, ezért a Külügyminisztérium igyekezett azt kezdettől fogva megakadályozni. A német diplomaták zsidókkal szembeni magatartását többnyire a pragmatizmus határozta meg, így nem igazán tekintették őket embernek és ez is közrejátszott abban, hogy 1933-at követően az embertelenség kiszolgálóivá váltak. Zeitschrift für Geschichtswissenschaft 1998 46. évf. 3. szám G.B.Ε Christine Beil REMÉNY ÉS KESERŰSÉG KÖZÖTT 2,7 millió férfi tért vissza hadirokkantként az első világháborúból a német birodalomba. Amennyiben a weimari köztársaságot - hadirokkant társadalomnak nevezzük, akkor annál meglepőbb a tény, hogy ez a nagyszámú csoport eddig kimaradt bármiféle vizsgálatból. A monográfiák nem, vagy csak egy lábjegyzet erejéig emlékeznek meg ezekről az emberekről, az angol nyelvű szakirodalom pedig csupán a köztársaság bukásának tükrében foglalkozott érintőlegesen a hadirokkantakkal. Kivételt képeznek Michael Geyer és Robert W Whalen munkái. Geyer hadirokkantakra vonatkozó vizsgálatai a weimari köztársaság fennállásának teljes idejét felölelik, az amerikai történész Whalen pedig az eddig legérzékenyebb és legátfogóbb munkát írta meg a hadirokkantak életéről a két világháború között. Az alábbi tanulmány is a hadirokkantak mindennapi tapasztalataival foglalkozik, azonban ebben az esetben a hadirokkantak nem a weimari köztársaság egyik politikai tényezőjeként szerepelnek, hanem áldozatokként, akiknek az önmagukról kialakított képük, munkahelyi és mindennapi élesük képezik a vizsgálat tárgyát. A felvetett témákat a két legnagyobb hadirokkant szövetség, a szociáldemokrata Reichsbund (830.000 tag) és a nemzeti-konzervatív beállítottságú Zentralverband (250.000 tag) újságai — a Reichsbund-Organ és a Zentralblatt •— tükrében kísérli meg bemutatni a szerző. A két szövetség politikailag szemben állott egymással, így itt is jelentkezett a weimari köztársaság legfőbb sajátossága: a politikai megosztottság. Ez akadályozta meg a két szövetség együttes fellépését és a hatékony érdekképviseletet. A hadirokkantakat összekötő egyedüli, politikai hovatartozásuktól független kapocs a háborús élmény, a maradandó testi és szellemi károsodás, a megtört életút volt. A hadirokkantak önképének középpontjában a hazáért hozott áldozat állt. Ezt az áldozatot pozitívan értékelték, hiszen egészségük, vérük árán védték a német birodalmat és egészséges társaikkal ellentétben igazi hőssé sérülésük révén váltak. Ε gondolatnak megfelelően a hadirokkantak nagy többsége egyfajta különleges pozícióra és bánásmódra tartott igényt a társadalmon belül, különösen azokkal szemben, akik egyáltalán nem vettek részt a háborúban. Elvárásaik szerint ez a különleges helyzet nemcsak anyagi juttatásokat, hanem morális elismerést is jelentett volna az állam és a társadalom részéről. Mindez azonban elmaradt, mivel a hadirokkantak nagyobb része sebesülésük, illetve az azzal járó munkaképtelenség és munkanélküliség következtében mind anyagilag, mind szociálisan válságos helyzetbe került.