Századok – 2001
TÖRTÉNETI IRODALOM - Sakmyster; Thomas: Admirális fehér lovon (Ism.: Pritz Pál) VI/1451
1454 TÖRTÉNETI IRODALOM gyarországi amerikai katonai misszió irategyüttese. (Kár, hogy a forráscsoport — Records of the American Military Mission in Hungary — rövidítése nem került be a kötet végén található szokásos rövidítésjegyzékbe.) A manapság alaposan átszíneződő Horthy-képpel szemben ezek az iratok is meggyőzően bizonyítják, hogy Horthy bizony nem könnyen vállalta a Clerkkel 1919. november 7-én kötött megállapodást, s amikor szaporodtak az új rendszer elleni mozgolódásról szóló hírek, Gömbös Gyula és Kozma Miklós pedig módszeresen szította benne a bolsevizmus újjászületésétől tartó félelmét, akkor Harry Banholtzhoz, a Szövetséges Katonai Misszió amerikai tagjához írott hosszú jelentésében — és egyéb megnyilvánulásaival is — Horthy az antanthatalmak által jóváhagyott katonai diktatúra bevezetése mellett tette le a voksát. (53.) Horthy államfősége — az ermlített alaptendencia érvényesülését sajátos módon segítve — tulajdonképpen úgy bontakozott ki, hogy a győztesek budapesti képviselői a katonai diktatúrát nem fogadták el, ellenben az ellentengernagyban alkalmas választott államfőjelöltet láttak. Sakmyster pedig jó történetírói érzékkel rámutat arra, hogy Horthy ugyan elfogadja a rá osztott szerepet, ám azt — mivel korábban számtalan alkalommal beszélt politikai ambíciói hiányáról — komoly lelki tusa árán tette, mindennek külső jeleként a reá egyébként is jellemző dekoncentráció még inkább eluralkodott, beszédei még inkoherensebbekké váltak. Hozzátehetjük: már ekkor megfigyelhető ezen személyiségvonásai még inkább elhatalmasodnak majd rajta 1944-ben, amikor olyan helyzettel találja magát szemben, amelyet — egyéb, fentebb vázolt személyiségvonásai miatt is — semmiképpen sem tud az ország javára sikerrel megoldani. A munka nem csupán a kormányzó élettörténete, hanem az egész korabeli magyar politika alapkérdéseinek újragondolása szempontjából is igen értékesnek mondható. „1943 végén Bethlen volt Horthy tanácsadói közül az első — olvashatjuk egy helyütt —, aki azt javasolta: fel kellene venni a kapcsolatot az oroszokkal, de sem Kállay sem Horthy nem volt még felkészülve arra, hogy elgondolja az elgondolhatatlant."(294.) Ez — vélelmünk szerint — azt mutatja, hogy igenis lehetett volna valamit tenni ebben a valóban nagyon súlyos helyzetben. Hiszen még hány ilyen nehéz helyzete volt a magyar históriának. A dilemma egyébként — nem szabad a németeket gyengíteni, mert azzal magunk gyorsítjuk meg az ország szovjetizálását — reális volt, de éppen mivel reális volt, kellett volna valamit tenni ellene. Ehelyett akkor és azóta is sokszor csak arról folyik az elmélkedés, hogy az angolok milyen igazságtalanok voltak velünk szemben. A szerző otthonosan mozog a 20. századi magyar históriában, illetve a korszak nemzetközi kapcsolataiban. Hibák csak elvétve fordulnak elő. A két háború közötti Magyarország politikai berendezkedésében valóban több anakronisztikus vonás volt, de alaptalan az az állítása, mely szerint „a testi büntetést, közte a nyilvános megkorbácsolást is visszaállították" (82.) A botbüntetés viszszaállítására valóban sor került, de, ha már szóba kerül ez a kérdés, akkor legalább annyira lényeges ι annak a vizsgálata is, vajon alkalmazták-e? Márpedig jól tudjuk, hogy nem. A könyv mesteri módon ábrázolja Horthynak a szegedi szélsőjobboldali társaság és a rendszer jellegét végül is kiformáló, hazánkat a korabeli Európába illesztő Teleki-Bethlen csapat közötti lavírozását, majd végül is az utóbbiak mellé állását. Éppen ezért csupán elírásnak tekinthető az a kijelentése, mely szerint „aki Szegeden vele volt 1919 hősies napjaiban, egész életére bebocsáttatást nyert a bizalmi körbe, és számíthatott feltétlen támogatására." (127.) Prónay, Zadravecz, Héjjas, Ulain stb. sorsának alakulásán keresztül e könyv más lapjai cáfolják e megállapítást. A magyar-szovjet diplomácia kapcsolatok felvételének 1924-es meghiúsulásában helyesen mutatja be Horthy elvakult, reális ismereteket nélkülöző Szovjetunió-képe generálta álláspontját, azonban téved, amikor azt írja: „Magyarország végül csak 1934-ben, egész Európában utolsóként vette fel a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval." (146.) A valóság az, hogy Csehszlovákia és Románia éppen a magyar lépés által ösztönözve néhány hónappal később létesített diplomáciai viszonyt Moszkvával, 1934 szeptemberében veszi fel Szófia a diplomáciai viszonyt, Jugoszlávia pedig csupán bukásának előestéjén, 1940-ben rendezte a Szovjetunióval kapcsolatát. A biatorbágyi merénylet nem Moszkvából küldött két kommunista ügynök müve volt, hanem a KMP-vel semmiféle kapcsolatban nem álló Matuska Szilveszteré. Más dolog, hogy a merényletet annak idején a propaganda valóban a kommunisták számlájára írta, a politikának kapóra jött a statárium kiterjesztésére. A merényletnek nem hatvanhárom, hanem huszonkét halálos áldozata volt. Sakmyster azt mondja, hogy a két felelőst kivégezték, ezzel szemben tudjuk, hogy Matuska életfogytig tartó fegyházbüntetést kapott. (162.) A szerző nem tudja, hogy a két háború közötti magyar külügyi szolgálatban nem lehetett nagykövet, de nemcsak ezért helytelen azt állítani, hogy Horthy fizetése nem rúgott többre mint egy fontosabb ,,nagyköveté"(139.), hanem azért is, mert a 100 000 pengős fizetéssel szemben a
