Századok – 2001

KÖZLEMÉNYEK - Buda Attila: Pest megye első embere: Gróf Károlyi István 1848-49-ben I/121

GRÓF KÁROLYI ISTVÁN 1848-49-BEN 133 csapatot akár csak a legkisebb mértékben is más célokra lehetne, illetve szabadna felhasználni, mint a veszély elhárítása és a békeszerető állampolgárok jogos oltalmazása, akiknek a reguláris császári királyi katonaság is védelmet nyújt, továbbá azért sem tudtam magam kivonni, mert fiatal és öreg, gazdag és szegény, közel és távol versengve hordta össze a közjavára pénzét, ékszerét, hozzájárulását. Adódott azonban még egy másik fontos indok is. Naponta érkeztek egyre gyakoribb vészjósló hírek a havasalföldiek (oláhok) felkeléséről mind Erdélybe mind a határon innen. Ε hírek szerint, amelyek szavahihetőségét senki sem vonta kétségbe, rengeteg felnőttet és gyereket mészároltak le a legborzasztóbb módon, egész családokat irtottak ki könyörtelenül, házakat, egész falvakat, vidékeket pusztítottak el. Ez a szörnyű állapot fenyegette Magyarország szomszédos vidékeit is. Ezért ha a kötelező emberiesség és felebaráti szeretet nem is írná elő szentül, hogy segítsünk azokon, akik ott véreznek: már a saját tulajdon megtartása is sürgősen követelte, hogy védekezzünk a rablás ellen. S birtokaim egy jelentős része közel fekszik ehhez a borzongató színhelyhez. Mindamellett egy ideig elhúzódott ennek a dolognak a megvalósítása főként azért, mert egy lovas alakulat felállításához legénység és lovak - aztán mindkettő felszerelése szükséges. Amit idő, fáradság, és pénz nélkül nem lehet létrehozni. Eközben dolgaink és viszonyaink egyre inkább összezavarodott, szerencsétlen, fenyegető fordulatot vettek. Úgy tűnt, mintha a társadalom minden kötelékét erőszakkal szét kellene tépni. A lelkesedés ellenséges indulattá fajult, ez gyűlöletté egészen az őrjöngésig. Ami ezután a két város utcáin, isten napja alatt, az emberek között végbement, alkalmas volt rá, hogy a békés lelket félelemmel és iszonyattal töltse el. A szenvedély féktelen kitörése szörnyű módon ontotta a vért. Másutt, de elég közel ahhoz, hogy borzalmat keltsen, a második áldozatot akasztották fel. Mint gonosz végzet terjedt a terrorizmus. Nem szabadott, nem merte senki eltérő véleményét hangoztatni. Boldogok voltak a félelemmel telve átkínlódott nap után, hogy a szomorú estéken megtalálták egymást és hozzátartozóikat. A gyanúsítgatásoknak nagy hatalma volt. Veszély fenyegette azt, aki a közügyekben részt vett, s azt, aki visszavonult. A sajtó bevonása az embereket családi körükbe űzte, rangra, állásra, érdemre való tekintet nélkül. A plakát-ügy, amellyel az aljasok valóságos kereskedelmet űztek, a nép között dühöt és mérget terjesztett. Naponta, sőt óránként lehetett ezt vagy azt ily módon megpillantani az utcasarkokon, mintegy pellengérre állítva, kigúnyolva. De nem szükséges ezt az állapotot tovább ecsetelnem, mivel eléggé ismert. Ilyen körülmények között nem volt már számomra hely és hatáskör. Nézeteim és alapelveim nem illettek ebbe a zűrzavarba, mert minden, ami ott történt, azzal fenyegetett, hogy magával ránt és romlásba dönt. Mindenesetre napok és hetek teltek el, míg alkalmam nyílt visszavonulni. Végre valóságosan is letettem adminisztrátori hivatalomat, minek után egyébként is hónapok óta alig viseltem e hivatali nevet. Ami a fentemlített lovassereg felállítását illeti, szavamat adtam, ezt — mint tisztességes ember — nem vonhattam vissza, annál inkább, mert ez részben már összegyűlt és fel volt szerelve. A szándékom, ismétlem, a legjobb, legőszintébb volt, részemről az áldozatot tiszta szívvel az oltárnak szántam és adtam: az eset-