Századok – 2001
TANULMÁNYOK - Tóth István György: Hittérítés vallásszabadság nélkül. Olasz misszionáriusok és magyar nemesurak a 17. századi Magyarországon VI/1313
1326 TÓTH ISTVÁN GYÖRGY feleségétől és a fiaitól már sokat hallott a közeli török hódoltságban működő katolikus papról, meghívta magához Don Simonét ebédre, és megpróbálta leittatni. Ez azonban nem sikerült, ami akkora benyomást tett Bakács uramra, hogy ő is eljött a a misszionárius prédikációjára. (E sorokból joggal következtethetünk arra, hogy a helyi protestáns közvélemény a misszionáriusokat, akiknek nagy része ferences barát volt, részegeseknek tartotta.) Don Simone szentbeszéde ezután a keszthelyi kapitányt annyira meghatotta, hogy előbb nyilvánosan sírni kezdett, majd egy szobában félrevonta a papot, megcsókolta, és közölte: őt a császár már többször rá akarta venni, hogy katolizáljon, de mindig ellenállt, most azonban jó katolikus lesz. Ki is hirdettette az egész környéken, hogy aki böjt idején hűst eszik, azt sűlyos büntetés várja. A várkapitányt ezek szerint korábban már maga a király, II. Ferdinánd is megpróbálta rávenni a katolizálásra, ám végül nem (vagy nem csak) ez győzte meg, hanem a saját családján belül a vallásról folytatott viták és a katolikus miszszionárius prédikációja - az ellenreformáció tehát, bár a megtérést igencsak kézzelfogható érdekek is diktálták, a meggyőzés, a propaganda eszközével szerzett újabb hívet. Ez azonban csak a nemes várkapitányra volt igaz. A Keszthely környéki protestáns (nyilván református) jobbágyoknak a várőrség frissen katolizált parancsnoka egyszerűen parancsba adta, hogy ezentúl szigorú büntetés terhe mellett tartsák be a katolikus böjtöt. Itt már az ellenreformáció nyílt erőszakkal lépett fel, és ezt a katolikus misszionárius szemmel láthatóan teljesen természetesnek tartotta. II.Ferdinánd pár évvel az itt leírt eset után, 1630-ban bárói címet adományozott a keszthelyi kapitány családjának, a szentgyörgyvölgyi Bakácsoknak, ami egyértelműen arra utal, hogy a família valóban katolizált. A protestáns nemesurak gyakran akkor is örömmel fogadták a katolikus misszionáriust, ha eszük ágában sem volt, hogy katolikus hitre térjenek. Ebben a televíziót, rádiót és —legalábbis magyar földön — újságot sem ismerő korban a távoli Itáliából és más vidékekről jött, tanult misszionáriusok fontos információforrást jelentettek a falvakban, várakban élő „vidéki" nemesek számára. Az olasz misszionáriusok bizonyára sok érdekeset mesélhettek a nemesuraknak Itáliáról, annak sokféle tájáról, hiszen a Magyarországon térítő misszionáriusok Velencétől Szicíliáig Itália minden tartományából jöttek. Mindenek előtt azonban természetesen Rómáról, a 17. századi világ egyik legragyogóbb központjáról beszélhettek, amely ebben a korban is mindig lenyűgözte az utazókat. A Magyarországra érkező olasz misszionáriusok azonban beszámolhattak vendéglátóiknak Lengyelországról, és a román vajdaságokról is, hiszen sokan korábban ott misszióztak, míg egyes konventuális ferencesek, mint pl. Andrea Scalimoli da Castellana vagy Giovanni Battista da Fiorentino Litvániától Moszkóviáig vizitálták az ottani kolostorokat, és bizonyára olyan tapasztalatokat gyűjtöttek, amelyek a magyar nemesurak számára is érdekes témát jelentettek. Több olasz misszionárius pedig, mint pl. Francesco Antonio da San Felice vagy Angelo Petricca da Sonnino, mielőtt Magyarországra jött volna, éveket élt a szultán fővárosában, az isztambuli ferences misszióban. A Magyarországon térítő olasz misszionáriusok között könyveket író, igen művelt papokat is találunk, mint pl. a már említett Angelo Petricca da Sonninot
