Századok – 2001
TANULMÁNYOK - Tóth István György: Hittérítés vallásszabadság nélkül. Olasz misszionáriusok és magyar nemesurak a 17. századi Magyarországon VI/1313
1324 TÓTH ISTVÁN GYÖRGY is akadt azonban példa, hogy már maga Pázmány is magyar nemesurakra bízta a frissen Magyarországra érkezett olasz szerzetest. Francesco Leone da Modica olasz ferences — aki a következő évben Erdélyt is vizitálta — arról számolt be 1634-ben Szatmár várából a Kongregációnak, hogy amikor bemutatta Pázmány bíborosnak az ajánlóleveleit, akkor az érsek rögvest a Felső-Magyarországra tartó nemesurakra bízta a hittérítőt, e nemesurak társaságában jött a török birodalom határán, nagy veszélyek közepette Szatmárba.21 A többi olasz misszionárius is hamar felismerte, hogy a terepen folytatott térítő munkához szükségük van az arisztokraták támogatására. Ezért az itáliai szerzetesek valamelyik katolikus földesúr védelmet jelentő udvarában kezdték meg a missziójukat, és ott gyakorlatilag a nemesúr házikáplánjaként szolgáltak - bár Rómából korántsem erre küldték ki őket. Magyarországon azonban ekkor még igencsak akadozott a papképzés, még csak ekkor indultak a megfelelő műveltséget adó, jó tanárokkal ellátott szemináriumok, és ezért igen nagy hiány volt „színvonalas" és művelt katolikus papokban, amilyenekre pedig a főurak, társadalmi helyzetüknél fogva, igényt tartottak. Andrea Scalimoli da Castellana magyarországi konventuális ferences miszszióprefektus 1642-ben a Zemplén megyének a lengyel határ közelében lévő, északi részén fekvő sztropkói kolostorból azt írta, hogy a katolikus urak itt a királyság hegyes határvidékén élnek, ahol nincsenek katolikus templomok, és így a téli hónapokban nem hallgathatnak misét. Ezért a misszionárius azzal a kéréssel fordult a Kongregációhoz, hogy engedélyezzék: Bármely szerzetesrendből bármely pap, aki a katolikus földesurak mellett él, kapja meg az apostoli misszionáriusi címmel járó felhatalmazásokat, hogy sikerrel működhessen a protestánsok és görögkeletiek között, és ne kelljen ezért a lengyelországi nunciushoz fordulni, mert az út a nunciushoz két hónapba is beletelik. Castellana számára tehát a havas hegyek között váraikba, kastélyaikba bezárva élő, mise nélkül maradó nemesurak jelentették a misszió igazi problémáját - a télvíz idején minden bizonnyal hasonlóképpen a falvakban rekedt parasztokról egy szót sem szólt.22 A főúr udvarában házikáplánként szolgáló olasz misszionárius nem volt ugyan vazallus vagy szervitor, de hasonlóképpen szorosan kötődött a földesúr személyéhez. Amelyik szerzetes túl gyakran váltogatta patrónusát, az kiváltotta a misszionárustársai rosszallását. 1637-ben Bonaventura da Genova megrovóan írta, hogy egy másik, szintén a Felvidéken térítő olasz szerzetes, Cosmi da Mogliano miszszióprefektus szeretne lenni, noha még arra sem alkalmas, hogy sajátmagát irányítsa.23 Amióta Magyarországon van, már négy vagy öt patrónusa is volt, és valamennyinek igen rossz a véleménye róla. (A legtöbb misszionárius valóban erősen kötődött a patrónusához, vagy legalábbis annak tágabb családjához - így pl. Gersei Pethő báró az apósához, Melith Péter kapitányhoz küldte „házi miszszionáriusát", Andrea Scalimoli da Castellana ferencest, így az olasz szerzetes továbbra is a „családban maradt".24 ) A felvidéki udvarok között vándorló, majd a távoli horvát tengerparton Zrínyi Miklós gróf szolgálatába állt Cosmi da Mog-21 APF SOCG Vol. 77. Fol. 208. 22 APF SOCG Vol. 87. Fol. 192/r-v. 23 APF SOCG Vol. 79. Fol. 122. 24 APF SOCG Vol. 83. Fol. 210/r-v. Vol. 85. Fol. 416. 418/r-v.
