Századok – 2000
MŰHELY - Hoffmann Tamás: Parasztházak - kőfalakkal (Európai vázlat az erdők fogyásáról) 951
986 HOFFMANN TAMÁS szerük egy darab kenderkötél volt.- Nem készítettek kiviteli rajzokat. (Nem is nagyon értettek az ilyesmihez.) Fontos viszont és a munkakultúra hagyományainak hasznosítására vall, hogy a város és a vidék kapcsolatainak mechanizmusa mégsem rekeszthető ki a rendszer működéséből. A kőfejtőknek és a téglaégetők munkakultúrájának mindenütt hasznát vette a vidék népe is. Például a szicíliai parasztok fallal kerített településein a 14. század óta földszintes (a középkor elmúltával emeletes) sorházakat raktak kövekből. Ezeken a településeken (citta rurale) a házhoz nem is tartozott udvar vagy gazdasági melléképület. A parasztok mindössze néhány szántóparcellát és egy-két kisebb olajfaligetet vagy a citrusfélék fáit művelték. Akik pedig tanyákon éltek, hasonló módon gazdálkodtak. Mindannyian tartottak — ősidők óta — nyájakat, de nem a települések közelében, hanem távoli hegyoldalakon legeltették nyájaikat. Gabonát alig termesztettek. Néhány falut ma is laknak. A kőfallal kerített települések akkoriban mindössze három-négy utcából álltak. Cefalu, Brucato, Aluminosa, Barrafranca és társaiban a településmagban húzódó sorház eredendően a városias tömörülés benyomását kelti. Mindenütt, „az olasz csizma" valamennyi tartományában erősödött az a szándék, hogy a környék legalkalmasabb dombján épült házak közötti teret, apiazzat érintkezésük csomópontjává tegyék, s akik e körül laknak (kézzelfogható bizonyítékot szolgáltatva életfunkciói és fontosságuk növekedésének), emeletes házba költözzenek. A tanyasiak mindenesetre irigyen sandítottak rájuk. Megközelítőleg fél évezreden át. A kora-középkori városokban még többnyire csak földszintes viskók épültek. Később egyre több emeletes családi házat húztak fel. Ezt részben a kis telekméretek miatt, részben pedig a városi lakótoronyépítkezéseken szerzett tapasztalatok hasznosításával érték el. Az emeletes típusház földszintjén folyosóvá elhúzódó kapubejáratot képeztek ki, egyfelől egy szobát és egy konyhát, más oldalán pedig a cselédek kamráját és egy lóistállót, az emeleten viszont hálókamrákat építettek. A középfolyosós ház a kisebb telkeken csak egyetlen konyha és lakóhelyiség céljára kialakított épületrésszel készült, de ennek is kamrák voltak az emeletén. Az udvaron falépcső vezetett a magasba. Néhol a kapubejárat folyosóján tákolták össze a lépcsőt. Ezek az új épülettípusok Dél-Franciaországban és a Rajna-völgyben is elterjedtek. Később az Ibériai-félszigeten is sok épült belőlük. Miután megtapasztalták előnyeiket, a 13-14. század után az Alpoktól északra is építettek ilyen házakat. Három-négy emberöltő múltán a városi építkezések mindenütt követendő példái lettek a vidéki lakosságnak. Közép-Itáliában a parasztházak zömét a 14. század óta több szintűre építették. Ezidőtájt Dél-Franciaországban Provence (pl. a híres Montaillou) és Languedoc tehetősebb parasztjai közül sokan szintén emeletes házban laktak. Itáliában a 15-16. század fordulóján lefolytatott birtokperek iratai még egy sor épület rajzát is megőrizték. Bár az alapterület kicsiny (átlagosan mindkét szinten alatta marad a 40 m2-nek!), az ilyen épület — mondhatni — nyomorúságos viskó, de az emeleten lévő alvókamrák a földszinti (étkezésre is használt) lakókonyha és éléskamra beosztása típusrendjével tanúsítja már a paraszti életforma urbanizálódását. A 13-15. századi Itáliában épített parasztházak zöme kő- vagy téglafalazatú, mert az emeletes házakat teherbíró konstrukcióval
