Századok – 2000

MŰHELY - Hoffmann Tamás: Parasztházak - kőfalakkal (Európai vázlat az erdők fogyásáról) 951

972 HOFFMANN TAMÁS burgból menekülve — egy krónikaíró szerint „három napon át bolyongott étlenszomjan az erdőben, ahol csak kevés csapásnyom vezetett, mígnem egy vadász megmutatta neki az utat egy olyan erdőrészben, ahol már nem volt olyan sűrű a rengeteg, ezért itt emberemlékezet óta vadászni is szoktak." Négy nap után ért véget a már-már kilátástalannak tűnő kaland. Az uralkodó éhezett, éjjel is virrasztott és volt része bőven fáradalmakban. Aztán megritkult a rengeteg. Amikor a 7-10. században Odenwald és Spessart peremén majorokat alapítottak, a parasztok nekiláttak a fapusztításnak. Mindamellett a Taunus hegységben 400-500 m tengerszint felett senki sem épített tanyát, még nem is törték fel a szántóföldeket. A helyzet egyelőre nem sokat változott a kelták idején kialakított állapot óta. A kelta agrárcivilizáció emlékei Északnyugat- és Közép-Európában tudvalevőleg mindenütt 500 m alatt találhatók, feljebb már nem. Még a Karoling-kor óta végrehajtott telepítések is (a precaira ad excolendum jogait gyakorolva) csak a hegyek lábainál kezdték ki az eredeti növénytakarót. De kikezdték. Szent Maxim kolostora (Trier mellett) Martell Károlytól 120 parasztgazdaságot kapott, és az adományt Kis Pippin további 23 gazdasággal egészítette ki. A kolostor birtokállománya 950 és 1300 között további javakkal gyarapodott. Egyelőre azonban a gazdálkodók megmaradtak a hegyek alján és az erdők peremén. Ez az állapot csak a 14. században változott meg, amikor a földesurak és parasztjaik egyrészt a népesedés nyomására, másrészt a klímához idomuló gazdálkodási módszerek birtokában magasabbra emelhették az agrikultúra hatékonyságának szintvonalát. Erre egyenesen rákényszerültek, hiszen alább már minden igénybe vehető földdarabot régen birtokba vettek őseik. Ugyanakkor a mélyebben fekvő övezetekben ide-oda tolódott a kultúrtáj és a települések, illetve a természet, mindenek előtt az erdő határa. A gazdaság konjuktúrái és az energiák kimerülésének periódusai váltogatták egymást. A ciklikus folyamat nyomon követhető a Rajna-völgyben, ahol már a római időkben bőven vannak a mondottakra utaló jelek. Sok római településről az 5. században elszéledtek a lakók, és házaik helyén felsarjadtak a fák is. Kottenfrost (Bonn mellett), Hambacher Frost (Bernheim és Jülich között), Reichswald (Kleve mellett), Hürtgenwald (Aschen közelében) mind olyan erdő, amely római kori települések helyén nőtt. Az elmúlt másfél évezredben nem akart itt lakni senki, szinte nem is igen fogyott a faállomány. De néhány erdőrészietet a múlt században teljesen letaroltak a parasztok, mert répaföldekre volt szükségük. Közép-Európa északnyugati részén nagy kiterjedésű mocsarak (az egykori gleccserek maradványai) akadályozták az agi'ári um terjeszkedését. Hollandiától Lengyelországig, sőt Litvániáig húzódott a láp és az ingovány. A szárazulatokon, az egykori homokpadokon (Geest) erdők sarjadtak. Minthogy a fapusztítás pótolhatatlan károkat okozott, Hollandiában a 14. század óta néhány város (például Amszterdam, Dordrecht stb.) tanácsa kénytelen volt csemetéket telepíteni —jobb jövő reményében. A szükségleteket így sem sikerült fedezniük. Növekedett a faimport, házépítések meg a dokkok nyelték el a törzseket. Az Elbán, a Rajnán tutajok úsztak. Érkezett fa a tenger hullámain is. A cseh erdőkben, a bajor fenyvesekben és a szálfák skandináv hazájában megszámlálhatatlanul sok törzset döntöttek ki. A történet kezdetén, a 13. században Amszterdamban rájöttek, hogy a