Századok – 2000
TANULMÁNYOK - Kristó Gyula: Magyarország népei Szent István korában 3
34 KRISTÓ GYULA is Szent István korának, de — legalábbis egy részében — Szent István századának viszonyaira vethetnek fényt. Nos, Fehértói szerint a dömösi oklevélben 1300 személyből 300 fő visel közszói eredetű személynevet, vagyis az ő besorolási rendje szerint 23% a magyar nevek aránya. Az itt észlelt 23% markánsan nem különbözik az öt összeírás (amelyből négy a 13. század első feléből való) magyar neveire vonatkozóan megállapított 20%-tól. Persze, ha — Kniezsa vélekedése alapján — a szláv, török stb. eredetű appellatívumok nem itt vétetnének számításba, abban az esetben nem 23%, hanem jóval kisebb érték adódna. Nem kevésbé fontos az sem, hogy az öt összeírás közül éppen a legkorábbiban, az 1138. évi dömösiben „meghatározó a szláv és ismeretlen nevek előfordulása", míg a közel 80 évvel (két-három nemzedékkel) későbbi „1211. évi tihanyi összeírás tartalmazza a legtöbb köznévi eredetű személynevet, de még ez sem éri el a nevek egyharmadát".114 Persze, nem kell feledni, hogy a számok és számarányok eredendően attól függnek, hogy az összeírás milyen (mely népek által lakott) területeket fogott át, de mivel a különböző vidékeken mindenütt számottevő kisebbségben van a magyar (közszói eredetű) személynévanyag, ez útbaigazítást adhat a magyar népesség számarányára nézve országos méretekben is. Ami az országrészek közti különbségeket illeti, Fehértói Katalin publikált anyagából annyi mindenesetre kiderül, hogy a kelet-magyarországi székhelyű és nagy részben ottani területek személyeiről számot adó egyházi testületek (az aradi és a váradi káptalan) összeírásaiban nagyságrenddel kisebb a közszói eredetű (magyar) névanyag (az előbbiben 16, az utóbbiban mindössze 12%), mint a dunántúliakéban (Dömös: 23, Tihany: 28, Pannonhalma: 20%).11 5 Mivel pedig 1138 és 1211 között a két, dunántúli székhelyű és meghatározó jelleggel ottani birtokokkal rendelkező egyházi intézmény (Dömös és Tihany) névanyagában a magyar és a szláv személynévanyag a magyar javára és a szláv rovására módosul, ez arra mutat: a korábbi tendenciák folytatódhattak, vagyis a honfoglalás korában és Szent István idejében még nagyobb lehetett az idegen (döntően szláv) és még kisebb a magyar személynévanyag. S amennyiben ezt — megfelelő óvatossággal — etnikai értékekre vonatkoztatom, csak az következhet: a honfoglaló és a kora Árpád-kori Kárpát-medencében (Magyarországon) a magyarság számbeli kisebbségben volt az idegen etnikumokkal (főleg szlávokkal) szemben. Ugyanerre a végeredményre mutatnak egy másik eljárás, egy másik tudományág, az embertan (nevezetesen Ery Kinga) vizsgálati eredményei a 10-13. századi Kárpát-medence etikai viszonyait illetően. Ery Kinga az 1990-es évek első felében jutott el annale kimondásáig, hogy „a honfoglalók és az Árpád-kori népesség embertani jellege összességében nem azonos, ebből következően az Árpád-kori népesség jelentős része nem tekinthető a honfoglalók leszármazottainak. Valószínű tehát, hogy az Árpád-kori lakosság egy része már a magyar honfoglalás előtt a Kárpát-medencében élt, továbbá hogy a honfoglalókkal történt keveredésük embertani jegyei számottevően csak a késő középkor népességében érzékelhetők".116 Ez a megállapítás nem szolgálhat a kettős honfoglalás elmélete bizonyságául, hi-114 Fehértói Katalin: a 106. jegyzetben i. m. 74. "5 Uo. 116 Éry Kinga: Embertani jegyek. In: KMTL. 187.
